„Ez csak egy vacsora, mi ebben a nagy ügy?” – Egy mondat, ami mindent megváltoztatott

– Komolyan, Zsuzsa, ez csak egy vacsora, mi ebben a nagy ügy? – hallottam megint a férjem, Gábor hangját, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam elnyomni a könnyeimet. A gyerekek már az asztalnál ültek, Zsófi a matekfüzetét nézegette, Marci pedig a telefonját nyomkodta. A húsleves fortyogott, a rántott hús már majdnem kész volt, de én csak álltam ott, és úgy éreztem, mintha valami összeroppant volna bennem.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Gábor így beszélt velem. De valamiért most különösen fájt. Talán mert egész nap dolgoztam az irodában, aztán rohantam a boltba, majd haza, hogy időben elkészüljön minden. És amikor végre leülhetnék egy percre, csak annyit kapok: „Ez csak egy vacsora.”

– Tudod mit? – fordultam felé remegő hangon. – Holnap te csinálod a vacsorát. Én nem vagyok itthon.

A gyerekek felkapták a fejüket. Gábor először csak nevetett.

– Ugyan már, Zsuzsa! Ne csinálj ügyet ebből. Megoldom én is.

– Jó – mondtam halkan. – Akkor holnap tiéd az este.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, mikor lettem ennyire láthatatlan. Mikor lett természetes, hogy mindent én csinálok? Hogy mindenki csak elvárja tőlem az ételt, a tiszta ruhát, az elintézett ügyeket? Vajon tényleg csak én érzem ezt így?

Másnap reggel korán keltem. Előkészítettem mindent a gyerekeknek: tízórait csomagoltam, ellenőriztem a táskákat. Gábor még aludt. Mielőtt elindultam volna dolgozni, odahajoltam hozzá.

– Ne felejtsd el: ma este te főzöl.

– Persze – mormogta álmosan.

Egész nap próbáltam nem gondolni rájuk. De délután háromkor már jött is az első üzenet:

„Zsuzsa, hol van a rántott hús receptje?”

Nem válaszoltam. Fél óra múlva újabb üzenet:

„A gyerekek kérdezik, mit vacsoráznak ma.”

Lassan kezdtem élvezni ezt a kis szabadságot. Munka után beültem egy kávézóba, olvastam egy kicsit. Hét óra után értem haza. A lakásban furcsa csend volt.

A konyhában Gábor állt egy halom mosatlan edény között. Az asztalon hideg virsli és kifli hevert. Zsófi duzzogva ült a szobájában, Marci pedig hangosan panaszkodott:

– Anya, apa nem tud főzni! Éhes vagyok!

Gábor rám nézett. A szemében először láttam zavart.

– Hát… nem is olyan egyszerű ez – mondta halkan.

Leültem az asztalhoz. Egy pillanatig csend volt.

– Tudod – kezdtem –, nekem sem mindig egyszerű. De valahogy mindenki természetesnek veszi.

Gábor sóhajtott.

– Igazad van. Sajnálom.

A következő napokban próbált segíteni. De minden mozdulatán látszott: fogalma sincs, mennyi apróságot kell fejben tartani. Hogy nemcsak főzni kell, hanem bevásárolni is; hogy tudni kell, ki mit szeret; hogy mikor kell mosni; hogy mikor van szülői értekezlet; hogy mikor fogy el a fogkrém.

Egy este leült mellém.

– Zsuzsa… Nem tudtam, hogy ennyi mindent csinálsz nap mint nap. Azt hittem… hát… hogy ez csak úgy megy magától.

Elmosolyodtam – keserűen.

– Sokszor én is azt szeretném hinni.

Azóta más lett minden. Nem tökéletes – Gábor még mindig sokszor elfelejt dolgokat –, de legalább próbálkozik. Néha együtt főzünk, néha ő megy bevásárolni. A gyerekek is többet segítenek.

De ami igazán megváltozott: én magam. Már nem akarok mindent egyedül csinálni. Már nem félek kimondani, ha fáradt vagyok vagy ha segítségre van szükségem.

Sokszor eszembe jut az a mondat: „Ez csak egy vacsora.” Vajon hány nő hallja ezt nap mint nap? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni csendben? És mikor jön el az a pont, amikor végre ki kell mondani: elég volt?