Az éhség csendje – Anikó története a falak mögött

– Anya, miért sír Anikó minden reggel az udvaron? – kérdeztem halkan, miközben az ablakból figyeltem a szomszéd ház rozoga lépcsőjén kuporgó kislányt. Anyám csak egy pillanatra nézett rám, aztán gyorsan visszafordult a fazékhoz, mintha a leves kevergetése fontosabb lenne, mint a válasz. – Ne kérdezősködj, Zsuzsi – suttogta. – Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni.

De én nem tudtam nem bolygatni. Anikóval egy osztályba jártunk az általános iskolában, és minden reggel láttam, ahogy a gyomra korgását próbálja elnyomni egy-egy halk sóhajjal. Az uzsonnás doboza mindig üres volt, néha csak egy száraz kifli maradványa árválkodott benne. Az osztálytársaink sosem kérdezték meg, miért nem eszik velünk együtt, inkább elfordultak, vagy halkan összesúgtak a háta mögött.

Egyik délután, amikor hazaértem, anyám épp egy szelet kenyeret csomagolt egy régi zsebkendőbe. Megálltam az ajtóban, és néztem, ahogy gondosan beleteszi még azt a kevés szalámit is, ami maradt. – Ez kinek lesz? – kérdeztem. Anyám rám nézett, és a szemében valami furcsa fény csillant. – Anikónak. De ezt senkinek sem mondhatod el. Az apja nem engedné, hogy segítsünk nekik. – Miért? – Mert szégyelli. Mert azt hiszi, ha nem beszélünk róla, akkor nincs is baj.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A fal túloldaláról néha áthallatszott Anikó anyjának halk sírása, vagy az apja dühös kiabálása. Tudtam, hogy náluk nincs rendben semmi: az apja elvesztette a munkáját a gyárban, az anyja takarításból próbált megélni, de alig volt pénzük kenyérre is. A falu összes felnőttje tudott erről, mégis mindenki hallgatott. A templomban vasárnaponként együtt imádkoztak értük, de senki sem kopogtatott be hozzájuk egy tál meleg levessel.

Egy nap Anikó nem jött iskolába. A tanító néni csak annyit mondott: „Beteg lett.” De én tudtam, hogy ez nem igaz. Délután anyám csendben odasúgta: – Nincs mit enniük otthon. Az anyja szégyelli magát, inkább otthon tartja.

A következő héten anyám egyre gyakrabban csomagolt ételt „véletlenül” túl sokat főzött vacsorából. Én pedig minden alkalommal félve lestem ki az ablakon: vajon észreveszi-e valaki, hogy anyám titokban átviszi az ételt? Egy este azonban apám váratlanul korábban ért haza. Meglátta anyámat, ahogy kilép az ajtón a csomaggal.

– Hova mész azzal? – kérdezte gyanakvóan.
– Csak… csak átviszem Marikának ezt a kis kenyeret. Tudod, hogy most nehéz nekik.
– Nem a mi dolgunk! – csattant fel apám. – Ha segítünk nekik, csak még jobban szégyellik magukat! Meg aztán… nekünk sincs sok.

Anyám lehajtott fejjel visszament a konyhába. Én pedig ott álltam az előszobában, és először éreztem azt a fojtogató tehetetlenséget, amit csak azok ismernek igazán, akik látták már közelről mások szenvedését.

Az iskolában Anikó egyre csendesebb lett. Már nem mosolygott rám reggelente, csak lesütötte a szemét. Egy nap odamentem hozzá a szünetben.
– Akarsz velem játszani?
– Nem lehet – suttogta. – Anyu azt mondta, ne barátkozzak senkivel. Nem akarja, hogy sajnáljanak minket.

A szívem összeszorult. Próbáltam neki adni egy darab csokit az uzsonnámból, de ő csak megrázta a fejét.
– Köszönöm… de ha apu megtudja…

A tanév végén Anikó családja elköltözött. Senki sem búcsúzott el tőlük igazán; csak eltűntek egyik napról a másikra. Az ablakból néztem, ahogy egy rozoga Trabantba pakolják kevés holmijukat. Anyám csendben sírt mellettem.

Évek teltek el azóta. Most már felnőtt vagyok, saját családom van. Néha még mindig eszembe jut Anikó arca: az éhség és szégyen keveréke a szemében. Arra gondolok: vajon mi lett volna, ha bátrabb vagyok? Ha nem csak anyám segít titokban, hanem én is kiállok mellette? Vajon hány gyerek él ma is így mellettünk – csendben, éhesen?

Talán sosem tudom meg a választ. De azt igen: ha legközelebb látom valakin az éhség csendjét, nem fogok hallgatni.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg jobb néha hallgatni – vagy inkább beszélni kellene arról, amiről mindenki tud, de senki sem mer szólni?