Építem a házat az anyósomnak – de ki építi az enyémet?

– Zoli, hozd már azt a létrát, nem látod, hogy nem érem el a gerendát? – kiáltott rám az anyósom, Ilona néni, miközben izzadságcseppek gördültek le a homlokán. A nap perzselt, a levegő vibrált a Balaton-felvidéki dombok között, én pedig ott álltam a félkész nyaraló udvarán, kezemben egy rozsdás kalapáccsal. A feleségem, Ági, a verandán ült, arcán fáradt mosollyal, és csendben figyelte, ahogy újra és újra másokért dolgozom.

Már hónapok óta minden hétvégén itt vagyunk. Az eredeti terv az volt, hogy csak egy-két alkalommal segítek, de Ilona néni mindig talált valamit: „Zoli, ezt még meg kell csinálni! Zoli, azt még fel kell szerelni!”. Az én saját házunkban viszont még mindig csöpög a csap, a gyerekek szobájában hiányzik a polc, és a kert is csak egy elhanyagolt földdarab. Minden alkalommal, amikor szóba hozom Áginak, hogy talán most már magunkra is fordíthatnánk egy kis időt, csak legyint: „Tudod, anyunak mennyit jelent ez. Majd jövő héten!”. De a jövő hét sosem jön el.

– Zoli, ne álldogálj ott, mint egy rakás szerencsétlenség! – szólt rám újra Ilona néni. – Ha nem sietünk, sosem lesz kész ez a ház!

A szívem összeszorult. Vajon miért érzem mindig azt, hogy nekem kell mindent megoldani? Hogy az én igényeim sosem fontosak? Gyerekkoromban apám is mindig másoknak segített: szomszédnak tetőt javított, barátnak kerítést húzott. Anyám pedig csendben tűrte, hogy sosem volt ideje ránk. Most ugyanezt csinálom én is.

A gyerekek, Bence és Lili, a diófa alatt játszottak. Néha rám néztek, mintha azt kérdeznék: „Apa, mikor játszol velünk?”. De én csak intettem nekik türelmetlenül: „Mindjárt!”. Mindig csak mindjárt.

Délutánra Ilona néni elégedetten nézett körbe: – Na látod, Zolikám, ha te nem lennél…

De be sem fejezte a mondatot, máris újabb feladatot adott: – Holnap is jöttök, ugye? Még annyi minden van hátra!

Este hazafelé vezetve Ági csendben ült mellettem. A gyerekek elaludtak a hátsó ülésen. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Ági, nem lehetne most már egy hétvégét magunkra fordítani? Olyan régóta halogatjuk a saját dolgainkat…

Ági sóhajtott: – Tudom, Zoli. De anyu annyira egyedül van apa halála óta. Nem akarom megbántani.

– És mi? Mi nem számítunk? – kérdeztem halkan.

Ági rám nézett könnyes szemmel: – Dehogynem számítotok… Csak… olyan nehéz nemet mondani neki.

Otthon Bence odabújt hozzám lefekvés előtt:

– Apa, mikor lesz kész a mi kertünk?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a fejét.

Az éjszaka közepén felriadtam. Álmodtam: egy hatalmas házat építettem valakinek, de amikor beköltöztem volna, kiderült, hogy nincs benne hely számomra. Felébredtem verejtékben úszva.

Másnap reggel Ági anyja már telefonált:

– Zolikám, ma is jöttök?

Ági rám nézett kérdőn. Láttam rajta: várja tőlem a választ. Azt akarta hallani, hogy persze megyünk.

De valami eltört bennem.

– Nem megyünk – mondtam határozottan. – Ma itthon maradunk. A saját kertünket csináljuk meg végre.

Ági meglepődött. – Biztos vagy benne?

– Igen – feleltem. – Most először magunkat választom.

Ilona néni megsértődött. Délután felhívott Ágit:

– Hát ilyen hálátlan vejed van nekem? Mindent én csináltam értetek!

Ági sírt. Én bűntudatot éreztem. De amikor Bence odajött hozzám lapáttal a kezében:

– Apa, segítesz gödröt ásni a fának?

…akkor rájöttem: most először tényleg ott vagyok nekik.

Aznap este együtt vacsoráztunk a kertben. Lili virágot ültetett, Ági mosolygott rám könnyes szemmel.

– Köszönöm – suttogta.

De bennem még mindig ott motoszkált a kérdés: Vajon meddig lehet mások elvárásainak megfelelni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?