„Csomagolj, és költözz hozzánk!” – Hogyan tette tönkre az anyósom a házasságunkat a fiunk születése után

– Zsófi, csomagolj össze, és költözzetek hozzánk! – harsant fel Ilona hangja a telefonban, miközben a karomban tartottam az alig háromhetes kisfiamat, Leventét. A hangja nem tűrt ellentmondást. A szívem összeszorult, ahogy a nappali sarkában álltam, a férjem, Gábor pedig némán ült a kanapén, és csak bámult maga elé.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az elmúlt hetekben minden megváltozott. A szülés után azt hittem, végre igazi család leszünk. Ehelyett Ilona minden nap beállított – hol egy fazék húslevessel, hol egy adag frissen mosott babaruhával –, de sosem kérdezte meg, mire van szükségem. Mindent jobban tudott. Hogy hogyan kell szoptatni, milyen pózban altassam Leventét, sőt még azt is, hogy milyen pelenkát vegyek. Gábor csak legyintett: „Anyám segíteni akar.” De én már nem éreztem magam otthon.

Egyik este, amikor Levente végre elaludt, odafordultam Gáborhoz:
– Nem bírom tovább. Úgy érzem, mintha Ilona lenne a feleséged, nem én.
Gábor sóhajtott:
– Tudod, hogy nehéz volt neki is apám halála után. Most csak próbál hasznosnak lenni.
– De mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.
– Majd megoldódik – mondta, de a hangjában nem volt meggyőződés.

A következő napokban Ilona még többször jött. Egyre többször maradt éjszakára is. Azt mondta, így legalább tudok pihenni. De amikor hajnalban felkeltem Leventéhez, már ott találta magát a kiságy mellett. Egy alkalommal még azt is mondta:
– Zsófi, te olyan ügyetlen vagy! Hogy akarod így felnevelni ezt a gyereket?
A szavak úgy vágtak belém, mintha pofon csaptak volna.

Az anyósom lassan átvette az irányítást minden felett. A konyhában már csak az ő főztje volt ehető, a nappaliban az ő virágai illatoztak. A férjem egyre később járt haza a munkából. Egy este azt mondta:
– Anyám azt szeretné, ha hozzájuk költöznénk egy időre. Ott több hely van.
– És te mit szeretnél? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom… – felelte Gábor.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját életemben. Próbáltam beszélni Ilonával is:
– Szeretném én is kipróbálni magam anyaként. Kérlek, hagyj egy kis teret nekünk!
De csak legyintett:
– Majd ha lesz tapasztalatod! Most még szükségetek van rám.

Az egyik délután, amikor Levente sírt és én kétségbeesetten próbáltam megnyugtatni, Ilona kivette a kezemből:
– Látod? Még ezt sem tudod rendesen csinálni!
A könnyeim potyogtak. Gábor ekkor lépett be az ajtón. Látta rajtam a kétségbeesést, de csak annyit mondott:
– Anyámnak igaza van, Zsófi. Talán tényleg jobb lenne most náluk.

Aznap este összepakoltam néhány dolgot Leventének és magamnak. Az anyósom házában minden idegen volt: a bútorok, az illatok, még a levegő is. Ilona mindent megszervezett: mikor kelünk, mikor eszünk, mikor alszik a gyerek. Én csak sodródtam az eseményekkel.

Egyik éjjel nem bírtam tovább. Felkeltem, és leültem a konyhában. Gábor is kijött.
– Mi történt veled? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… Anyám mindig mindent elintézett helyettem is. Most is…
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben?
Nem válaszolt.

Az idő telt. Levente nőtt, én pedig egyre inkább elvesztettem önmagam. Már nem volt véleményem semmiről. Egy nap Ilona azt mondta:
– Zsófi, ha nem tudsz alkalmazkodni, talán jobb lenne külön folytatni.
Akkor értettem meg: sosem leszek elég jó neki.

Összepakoltam a dolgaimat és visszaköltöztem a régi lakásunkba Leventével. Gábor maradt az anyjánál. Hetekig nem keresett. Egyedül voltam egy kisbabával és egy összetört szívvel.

Most itt ülök a gyerekszobában, nézem Leventét aludni és azon gondolkodom: Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Meg lehet-e menteni egy házasságot, ha valaki más húzza a szálakat helyettünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző, ha végre magamért és a fiamért szeretnék dönteni?