„Márta vagyok, és most omlott össze az életem – amikor a férjem szeretője felhívott”

– Márta, ne haragudj, de muszáj beszélnünk. – A hang a telefonban remegett, de határozott volt. Nem ismertem fel. – Ki beszél? – kérdeztem vissza, miközben a konyhapulton álló kávéscsészét szorongattam. A gyerekek az iskolában, András a munkahelyén – legalábbis azt hittem.

– Éva vagyok. Tudom, hogy furcsa, de… én András szeretője vagyok. – Egy pillanatra megszédültem. A csésze koppant az asztalon. A világ megállt.

Nem tudom pontosan, mennyi idő telt el. Talán csak másodpercek voltak, talán percek. Aztán Éva folytatta: – Nem bírom tovább titkolni. Sajnálom, hogy így kell megtudnod. De neked jogod van tudni.

Letettem a telefont. A szívem kalapált, a kezem remegett. Az első gondolatom az volt: ez nem lehet igaz. András sosem tenne ilyet. De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor későn jött haza, a telefonját mindig magánál tartotta, és egyre kevesebbet beszélgettünk. Vajon már akkor is hazudott?

Aznap este András úgy jött haza, mint mindig: fáradtan, de mosolyogva. Megpróbáltam normálisnak tűnni, de a gyomrom görcsben volt. Vacsora közben csak bámultam őt. Vajon most is hazudik? Vajon most is Évára gondol?

– Minden rendben? – kérdezte végül.

– Szerinted rendben van? – csattantam fel akaratlanul is. Meglepődött.

– Mi történt?

– Hívtak ma. Egy nő. Azt mondta, hogy a szeretőd.

A csend szinte fojtogató volt. András arca elsápadt, a villa kiesett a kezéből. Nem tagadott. Nem próbált magyarázkodni. Csak ült ott némán.

– Igaz? – kérdeztem halkan.

– Igen – suttogta.

A könnyeim maguktól indultak el. Nem tudtam megállítani őket. Az egész világom darabokra hullott abban a pillanatban.

Aznap este András a kanapén aludt. Én egész éjjel forgolódtam. Az agyam zakatolt: Miért? Mit rontottam el? Nem voltam elég jó feleség? Elhanyagoltam őt? Vagy egyszerűen csak ilyenek a férfiak?

Másnap reggel a gyerekek semmit sem vettek észre. Próbáltam mosolyogni rájuk, de belül üres voltam. András kerülte a tekintetemet.

Délután anyám hívott: – Márta, olyan fáradtnak tűnsz mostanában! Minden rendben otthon?

Majdnem elmondtam neki mindent, de végül csak annyit mondtam: – Kicsit sok mostanában a munka.

A következő napokban András próbált közeledni hozzám. Virágot hozott, segített a házimunkában, még a kedvenc sütimet is megsütötte. De minden gesztusa hamisnak tűnt. Hogy bízhatnék benne újra?

Egy este leült mellém:

– Márta, tudom, hogy megbántottalak. Nem akartam így alakulni… De valahogy elvesztünk egymás mellett az utóbbi években.

– És ezért kellett máshoz menned? Miért nem szóltál inkább nekem? – zokogtam.

– Próbáltam… De te mindig csak a gyerekekkel foglalkoztál, vagy dolgoztál… Éva meghallgatott.

Ez fájt a legjobban: hogy valaki másnak mondta el azt, amit nekem kellett volna.

Hetekig csak léteztem. A barátnőim észrevették rajtam a változást:

– Márta, mi van veled? Olyan szomorú vagy mostanában!

Végül elmondtam nekik mindent egy kávé mellett. Zsuzsa rögtön kiakadt:

– Azonnal dobd ki! Egy ilyen férfi nem érdemel meg!

De Anna óvatosabb volt:

– Gondold át jól… A gyerekek miatt is. Lehet, hogy helyre lehet hozni.

Éjszakákon át vívódtam magamban: mi lenne jobb? Elválni? Megbocsátani? Újra bízni benne?

Egyik este András leült mellém:

– Szeretném helyrehozni… Kész vagyok terápiára menni veled együtt.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem őt: azt az embert, akit egykor feltétel nélkül szerettem – és most már nem ismertem fel benne önmagamat sem.

A terápián felszakadt minden régi seb: kimondtuk mindazt, amit évek óta magunkban tartottunk. Kiderült: mindketten hibáztunk. De vajon elég ez ahhoz, hogy újra egymásra találjunk?

Most itt ülök, hónapokkal később, és még mindig nem tudom biztosan a választ. Néha úgy érzem, képes vagyok megbocsátani – máskor viszont minden apró gesztusban árulást látok.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szívedet?