Amikor a férjem elutazott, az anyósom kidobott a lakásból – Egy magyar történet árulásról és önmagam kereséséről
– Nem maradhatsz itt tovább, Anna! – csattant fel Ilona néni hangja, miközben a viharos szél az ablakokat rázta. A konyhaasztalnál álltam, kezemben egy csésze kihűlt teával, és próbáltam felfogni a szavak súlyát. – Gábor nincs itthon, és én nem fogok tovább tűrni téged ebben a házban!
A szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, épp Németországban volt egy háromhetes kiküldetésen. Azt hittem, ez a pár hét alkalom lesz arra, hogy Ilona nénivel végre közelebb kerüljünk egymáshoz. De minden nap csak feszültebb lett a légkör. Apró megjegyzések, szúrós pillantások – mintha minden mozdulatom idegesítette volna.
– De miért? Mit tettem? – kérdeztem remegő hangon.
– Elég volt abból, hogy mindent elrontasz! A fiam nem ezért vette el feleségül egy ilyen semmirekellőt! – vágta hozzám. – Pakolj össze, és menj vissza az anyádhoz vagy ahová akarsz!
A könnyeim végigfolytak az arcomon, de tudtam, hogy nincs értelme vitatkozni. Ilona néni mindig is úgy érezte, hogy nem vagyok elég jó Gáborhoz. Sosem felejtettem el azt a napot, amikor először bemutatott neki: „Hát… legalább csinos” – mondta akkor félhangosan.
Most ott álltam a lépcsőházban egyetlen bőrönddel. Az eső dobolt az ablakokon, és minden csepp csak még jobban összetörte a lelkemet. Felhívtam Gábort, de csak a hangposta jelentkezett. „Szia, itt Gábor. Most nem tudom felvenni…” Letettem. Nem tudtam, mit mondanék neki. Hogy az anyja kidobott? Hogy egyedül vagyok?
Az éjszakát végül a barátnőmnél, Katánál töltöttem. Ő adott egy csésze forró teát és hallgatott. – Anna, nem maradhatsz így! – mondta határozottan. – Ez nem normális! Nem hagyhatod, hogy így bánjanak veled!
De mit tehettem volna? Gábor mindig azt mondta: „Anyám már csak ilyen. Majd megszokod.” De én nem akartam megszokni az állandó megaláztatást.
Másnap reggel újra próbáltam hívni Gábort. Végre felvette.
– Szia, Anna! Mi történt? – kérdezte álmos hangon.
– Gábor… az anyukád kidobott a lakásból – suttogtam.
Csend lett a vonalban.
– Biztos félreértés… Majd beszélek vele.
– Nem félreértés! A szemembe mondta, hogy nem akar látni! – zokogtam.
– Anna, most nem tudok hazajönni… Próbálj meg Katánál maradni pár napig. Kérlek…
Letettem. Úgy éreztem magam, mint egy csomag, amit ide-oda tologatnak. Hol van az én otthonom? Hol van az én helyem ebben a családban?
Az elkövetkező napokban Ilona néni minden közös ismerősünknek elmondta: „Anna hisztis, semmit sem csinál otthon, csak panaszkodik.” A szomszédok furcsán néztek rám a boltban. Az anyám is csak annyit mondott: „Tudtam én, hogy ebből baj lesz…”
Egy hét múlva Gábor hazajött. Otthon találkoztunk újra – Ilona néni persze ott ült a nappaliban.
– Miért kellett ezt csinálnod? – kérdezte Gábor tőlem.
– Én? Engem dobtak ki! – kiáltottam fel.
– Elég legyen ebből! – szólt közbe Ilona néni. – Ha választani kell köztetek, én tudom, kit választanék!
Gábor csak állt némán. Nem mondott semmit. Akkor értettem meg igazán: ebben a házban sosem leszek otthon.
Aznap este összepakoltam a dolgaimat és elköltöztem Katához. Gábor próbált hívni, de már nem vettem fel. Úgy éreztem, ha most nem állok ki magamért, soha nem lesz saját életem.
Azóta eltelt fél év. Albérletben lakom Zuglóban, dolgozom egy könyvesboltban és esténként csendben sírok néha – de legalább szabad vagyok. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját álmomban: „Nem vagy elég jó!” De már tudom: nem mások véleménye határozza meg az értékemet.
Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan érzik magukat idegennek a saját családjukban? Ti mit tennétek a helyemben?