Amikor a férjem elutazott, az anyósom kidobott a házból – Egy magyar nő története árulásról, megaláztatásról és belső erőről

– Nem maradhatsz itt tovább, Zsófi! – csattant fel az anyósom hangja, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A vihar odakint tombolt, az esőcseppek doboltak az ablakon, de az ő tekintete még a villámoknál is hidegebb volt. Ott álltam a folyosón, kezemben egyetlen bőrönddel, és nem értettem, mi történik. A férjem, Gábor, éppen Győrben volt egy többnapos céges tréningen. Egyedül maradtam a házban az anyósommal, Ilonával – és most úgy tűnt, már ez sem igaz.

– De Ilona néni… miért? – kérdeztem remegő hangon. A szívem vadul vert, a torkomban gombóc nőtt.

– Nem kell magyarázkodnom! – vágott vissza. – Elég volt belőled. Gábor nem is tudja, mennyire kihasználod őt! Menj vissza a szüleidhez vagy ahová akarsz!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Próbáltam hívni Gábort, de nem vette fel. Az anyósom közben már kinyitotta az ajtót, és szó szerint kitessékelt a sötét, esős utcára. Ott álltam huszonnyolc évesen, egy bőrönddel és összetört szívvel, egy olyan házból kidobva, amit közösen vettünk Gáborral – igaz, az ő nevén volt minden.

Aznap éjjel a legjobb barátnőmnél, Katánál húztam meg magam. Ő adott teát és egy meleg takarót. – Zsófi, ez felháborító! – mondta dühösen. – Nem hagyhatod annyiban! Hívjuk fel Gábort együtt!

De Gábor csak másnap jelentkezett. – Mi történt? Anyám azt mondta, te kiabáltál vele és el akartad lopni a családi ékszereket! – vágta a fejemhez.

– Ez nem igaz! – zokogtam bele a telefonba. – Én csak… csak főztem vacsorát, aztán egyszerűen kidobott!

– Most nem tudok ezzel foglalkozni – sóhajtott belefáradtan. – Majd ha hazamegyek, megbeszéljük.

A következő napokban úgy éreztem magam, mintha valaki kihúzta volna a talajt a lábam alól. Az anyósom minden közös ismerősünknek elterjesztette, hogy én vagyok a hibás: lusta vagyok, nem dolgozom eleget (pedig tanárként dolgoztam egy helyi általános iskolában), és csak Gábor pénzére hajtok. A szüleim vidéken éltek, nem tudtak segíteni. A kollégáim félve kérdezgették: – Minden rendben otthon?

Nem volt rendben semmi.

Amikor Gábor végre hazajött, leültetett az egyik kávézóban. Nem nézett a szemembe.

– Zsófi… Anyámnak nehéz időszaka van apám halála óta. Meg kell értened őt is.

– És engem ki ért meg? – kérdeztem halkan.

– Talán jobb lenne egy kis szünet…

Ott ültem a kávézóban, és úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna. Megalázottnak éreztem magam. Hogy lehet az, hogy egyetlen szóval ki lehet dobni valakit a saját otthonából? Hogy lehet az, hogy a férjem inkább hisz az anyjának?

Az első hetekben csak vegetáltam Katánál. Ő próbált lelket önteni belém: – Zsófi, te mindig mindenkinek segítettél! Most magadon kell segítened! Menj be az iskolába, beszélj az igazgatóval! Ne hagyd el magad!

A munkahelyemen szerencsére támogattak. Az igazgatónő, Márta néni megölelt: – Tudom, milyen Ilona… Ne hagyd magad! Ha kell, itt alhatsz az üres tanári szobában.

Lassan elkezdtem újra élni. Minden nap dolgoztam, tanítottam a gyerekeket – ők voltak az egyetlen örömöm. Egyik délután azonban váratlanul megjelent Ilona az iskolánál. Lesújtó pillantással nézett rám.

– Látom még mindig itt vagy… Remélem nem akarod visszaszerezni Gábort! – sziszegte.

– Én csak boldog akarok lenni – válaszoltam csendesen.

– Az én fiam mellett nem leszel az! – mondta gúnyosan.

Aznap este eldöntöttem: nem könyörgök tovább senkinek. Elmentem egy albérletet nézni Zuglóban. Kicsi volt és sötét, de legalább az enyém lehetett. Az első fizetésemből vettem egy olcsó kávéfőzőt és egy piros bögrét – új életet akartam kezdeni.

Gábor néha írt: „Nem tudom mit csináljak… Anyám beteg lett.” De én már nem akartam visszamenni oda, ahol megaláztak. Egyre erősebb lettem minden nappal.

Egy év telt el így. Az iskolában előléptettek osztályfőnöknek. Kata bemutatott valakinek: Tamásnak hívták, csendes volt és figyelmes. Nem akartam új kapcsolatot – de Tamás türelmesen kivárt.

Egy este üzenetet kaptam Gábortól: „Sajnálom mindent.” De már késő volt.

Most itt ülök a kis zuglói lakásomban egy piros bögrével a kezemben és arra gondolok: Miért hiszik azt sokan Magyarországon is, hogy egy nőnek mindent el kell tűrnie? Miért olyan nehéz kiállni magunkért akkor is, ha mindenki ellenünk fordul? Vajon hányan érezték már ezt rajtam kívül?