„Hogy engedhetted meg, hogy a volt anyósod lássa az unokáját?” – Egy magyar család szétszakadásának története
– Hogy engedhetted meg, hogy a volt anyósod lássa az unokáját?! – Anyám hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostor. A kislányom, Lili, ijedten bújt mögém, a kezében szorongatta azt a kopott plüssmacit, amit épp az imént kapott Ilonától, az apja anyjától.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de már késő volt. Anyám arca vörös volt a dühtől, a szeme szikrázott. – Neked nincs büszkeséged? Ezek után még beengeded azt a nőt a házunkba? Azt, aki miatt mindent elvesztettél?
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, Lili kezét fogva, és úgy éreztem, mintha egyszerre két világ húzna szét. Egyik oldalon az anyám, aki szerint minden fekete vagy fehér. Másikon Ilona néni, aki – bármennyire is fáj kimondani – legalább érdeklődik az unokája iránt.
A történetünk nem különleges. Vagy talán mégis? Egy éve váltam el Gábortól. Ő volt az első szerelmem, az első férjem, Lili apja. Azt hittem, örökké tart majd. De amikor megszületett Lili, minden megváltozott. Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon. Én meg egyre fáradtabb lettem: pelenkák, sírások, éjszakai kelések… és közben anyám is velünk lakott, mert apám halála után nem akart egyedül maradni.
Aztán jött az a veszekedés. Egy péntek este volt. Gábor későn ért haza, én már sírva vártam. Anyám persze rögtön beszállt: – Ez nem férfi! Egy rendes magyar ember hazahozza a fizetését és segít! – kiabálta. Gábor csak legyintett: – Elegem van ebből! – és becsapta maga mögött az ajtót.
Másnap már nem jött vissza. Pár hét múlva papírokat küldött: válás. Nem harcoltunk semmin: a lakás az ő nevén volt, én visszaköltöztem anyámhoz Zuglóba. Lili akkor még csak másfél éves volt.
A válás után Gábor teljesen eltűnt az életünkből. Nem hívott, nem írt, még karácsonykor sem küldött üzenetet. Csak az anyja, Ilona néni keresett néha telefonon: – Hogy van Lili? Nem vihetném el egy kicsit játszótérre? – kérdezte mindig félve.
Sokáig nemet mondtam. Anyám szerint „azokkal” nem tartjuk a kapcsolatot. De Lili egyre többször kérdezte: – Hol van apu? Ki az a néni a képen? – És én nem tudtam mit mondani.
Aztán jött Lili harmadik születésnapja. Nem akartam nagy felhajtást: csak egy torta otthon, pár lufi. De Ilona néni felhívott: – Kicsim, hozhatok neki valamit? Csak egy kis ajándékot…
Sokáig ültem a telefon fölött. Anyám persze hallotta: – Ha beengeded azt a nőt ide, engem többé ne keress! – mondta hidegen.
De végül győzött bennem valami: talán Lilinek joga van ismerni a másik nagymamáját is. Így hát találkoztunk Ilona nénivel a közeli játszótéren. Ő hozott egy plüssmacit és egy doboz házi sütit. Lili először félénken nézett rá, de aztán boldogan ölelte át.
Hazafelé menet anyám már várt ránk az ablakban. Amint beléptünk, kitört a vihar:
– Hogy képzeled ezt?! Ezek után még csodálkozol, hogy Gábor elhagyott?! Még mindig azokhoz húzol?!
– Anya… csak Lili miatt…
– Ne mentegetőzz! Az a nő kirúgott téged abból a lakásból! Az ő fia miatt sírsz minden este! És most még ajándékot is elfogadsz tőle?
– Nem magamnak fogadtam el… Lilinek!
– Ugyan már! Egy rendes magyar asszonyban van tartás! Én soha nem alacsonyodnék le idáig!
Lili közben sírni kezdett. Odamentem hozzá, letérdeltem mellé:
– Kicsim, ne sírj…
De anyám tovább folytatta:
– Ha ennyire hiányzik neked az a család, menj vissza hozzájuk! De engem hagyj ki ebből!
Aznap este alig aludtam valamit. Hallottam anyám szipogását a másik szobából. Lili is forgolódott álmában.
Másnap reggel csend volt. Anyám rám se nézett egész nap. A feszültség tapintható volt a levegőben.
Délután Ilona néni üzent: – Ugye nem baj, ha néha meglátogatom Lilit? Nem akarom elvenni tőled… csak szeretném látni őt.
Nem tudtam mit válaszolni. Vajon tényleg árulás lenne ez? Vagy csak egy gyereknek próbálok normális családot adni?
Este leültem anyámmal beszélgetni:
– Anya… kérlek… próbáld megérteni…
– Mit kellene megértenem? Hogy megalázod magad azok előtt? Hogy mindent elfelejtesz?
– Nem felejtek el semmit! De Lilinek joga van ismerni a másik nagymamáját is!
– És nekem nincs jogom eldönteni, kit engedek be a házamba?
– De ez nem rólad szól… hanem róla…
Anyám csak legyintett és becsukta maga mögött az ajtót.
A következő hetekben minden találkozás Ilona nénivel titokban történt: játszótér, cukrászda, park. Mindig féltem, hogy anyám megtudja. Lili viszont boldog volt: – Mikor jön megint az Ilona mama? – kérdezgette gyakran.
Egyik este azonban lebuktunk: Lili véletlenül elszólta magát vacsoránál:
– Ma Ilona mama vett nekem fagyit!
Anyám letette a kanalat:
– Még mindig találkozol vele?!
– Igen… de csak Lili miatt…
– Akkor menj hozzájuk lakni! Itt nincs helye árulóknak!
Aznap este összepakoltam pár ruhát és Lilit kézen fogva elindultam albérletet keresni. De Budapest drága hely lett az utóbbi években; egyedülálló anyaként esélyem sem volt normális lakást találni.
Végül visszakönyörögtem magam anyámhoz – de már semmi sem volt ugyanaz.
Lili közben egyre csendesebb lett. Egyik nap rajzolt egy képet: két nagymama állt rajta egymás mellett, középen ő maga mosolygott.
Néztem a rajzot és sírva fakadtam.
Vajon tényleg bűnt követek el? Tényleg szégyen az, ha egy gyereknek két nagymamája lehet? Vagy csak mi felnőttek vagyunk képtelenek megbocsátani egymásnak?
Most itt ülök éjjel fél kettőkor és azon gondolkodom: miért kellene választanom két szeretet között? Miért nem lehet egyszerűen csak békében élni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Tényleg árulás lenne ez? Vagy csak próbálom megadni a lányomnak azt, ami nekem sosem adatott meg?