Életem más kezében: Történet pénzről, szeretetről és szabadságról

– Katalin, hol a blokk a múlt heti bevásárlásról? – kérdezte Zoltán, miközben a konyhaasztalnál ült, előtte egy halom számla és egy jegyzetfüzet. A hangja hideg volt, mint a januári szél.

A kezem remegett, ahogy a táskámban kotorásztam. Tudtam, hogy elfelejtettem eltenni azt az egyetlen blokkot, amin két kifli és egy doboz tej szerepelt. – Sajnálom, Zoltán, azt hiszem, véletlenül kidobtam – suttogtam.

– Mindig ezt mondod! – csattant fel. – Ha nem tudod igazolni, mire költöttél, akkor legközelebb kevesebbet kapsz.

A szívem összeszorult. Tíz éve vagyunk házasok, de minden hónapban ugyanaz a jelenet játszódik le. A fizetésemet – amit a helyi könyvtárban keresek – azonnal át kell adnom neki. Ő osztja be, mennyit költhetek élelmiszerre, ruhára vagy akár egy buszjegyre. Saját pénzem sosem volt. Ha valami apróságot szerettem volna magamnak – egy könyvet, egy új sálat –, inkább elfojtottam a vágyat.

Az anyám mindig azt mondta: „Kati, örülj, hogy rendes férjed van! Nem iszik, nem ver.” De vajon ez elég? Vajon normális az, hogy harmincnyolc évesen engedélyt kell kérnem minden fillérért?

A barátnőim közül már senkivel sem tartom igazán a kapcsolatot. Réka egyszer megkérdezte: – Miért nem jössz el velünk moziba? – De mit mondhattam volna? Hogy nincs rá pénzem? Hogy Zoltán nem engedné? Inkább hazudtam: „Fáradt vagyok.”

Egyik este, amikor Zoltán már aludt, leültem az ablak elé. Néztem a sötét utcát és azon gondolkodtam: vajon más nők is így élnek? Vajon hányan vannak még, akiknek minden napjukat áthatja ez a láthatatlan félelem?

Egy reggel különösen nehéz volt felkelni. A könyvtárban mindenki kedves volt velem, de úgy éreztem, mintha két életem lenne: az egyikben mosolygok és segítek az olvasóknak, a másikban pedig csak árnyéka vagyok önmagamnak.

Aznap délután egy idős hölgy jött be hozzám. – Tudja, kedvesem – mondta halkan –, az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig mások szabályai szerint éljünk.

Hazafelé menet visszhangzottak bennem a szavai. Otthon Zoltán már várt rám.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakvóan.

– Túlóra volt – hazudtam. Valójában csak ültem egy padon a parkban és próbáltam levegőt venni.

Aznap este először mertem megkérdezni magamtól: mi lenne, ha egyszer nem adnék oda mindent? Mi lenne, ha megtartanék magamnak néhány ezer forintot?

A következő hónapban úgy döntöttem, megpróbálom. Amikor megjött a fizetésem, tízezer forintot félretettem egy régi könyvbe rejtve. Egész nap remegtem az izgalomtól és a félelemtől.

Zoltán persze észrevette, hogy kevesebb pénzt adok át neki.

– Hol van a többi? – kérdezte fojtott hangon.

– Elvonták a járulékokat – hazudtam gyorsan.

Nem hitt nekem. Aznap este órákig hallgattam a vádaskodását: „Hazudsz nekem! El akarod venni tőlem azt a keveset is!”

Aztán csend lett. Zoltán bezárkózott a dolgozószobába. Én pedig ott ültem a konyhában és sírtam. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára ennyit.

Másnap reggel Zoltán úgy tett, mintha mi sem történt volna. De én már nem voltam ugyanaz az ember.

Elkezdtem apró dolgokat venni magamnak abból a félretett pénzből: egy kávét útközben, egy új tollat a munkába. Ezek jelentéktelen dolgoknak tűntek kívülről nézve, de nekem azt jelentették: még létezem.

Egy nap Réka felhívott: – Kati, gyere el velem egy kiállításra! Meghívlak!

Először nemet akartam mondani reflexből. Aztán eszembe jutott az idős hölgy szavai és az én kis titkos tartalékom.

– Rendben – mondtam halkan –, ott leszek.

Aznap este Zoltánnak azt mondtam: „Később jövök haza.” Nem kérdeztem engedélyt. Csak közöltem vele.

A kiállításon Réka rám nézett: – Olyan más vagy ma… Mintha végre mosolyognál.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e változtatni az életemen? Vajon van-e jogom boldognak lenni?

Otthon Zoltán dühösen fogadott:
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Kiállításon voltam Rékával – feleltem nyugodtan.
– Nem szóltál előre!
– Most szóltam.

Azt hiszem, először látta rajtam, hogy nem félek tőle annyira, mint régen.

Azóta minden hónapban félreteszek magamnak valamennyit. Még nem tudom pontosan, hogyan tovább. De már tudom: nem akarok többé idegen lenni a saját életemben.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki más irányítja az életünket?