A fiam titka: Mennyiért áruljuk el a szeretetet?
– Anya, kérlek, csak most az egyszer… – Dániel hangja remegett a telefonban. – Ne mondd el Zsuzsinak. Megígéred?
A konyhaasztalnál ültem, a kezem reszketett a bögre körül. A vonal másik végén a fiam volt, az én büszkeségem, aki mindig mindent megosztott velem. Most viszont egy titkot bízott rám, ami nehezebb volt, mint bármi, amit valaha cipeltem.
– De Dániel, ez nem helyes… – próbáltam tiltakozni, de ő félbeszakított.
– Anya, kérlek! Neked most szükséged van rá. Zsuzsi úgysem értené meg. Ez csak köztünk marad. – A hangja könyörgő volt, és én… én beleegyeztem.
Aznap este megérkezett az átutalás. Egy egész havi fizetésének majdnem a fele. Azt mondta, vegyek belőle gyógyszert, fizessem ki a rezsit, vegyek magamnak valami szépet. De amikor ránéztem az összegre, mintha ólomsúly nehezedett volna rám.
Zsuzsi másnap átjött. Sütöttem neki almás pitét, ahogy szereti. A konyhában ültünk, ő mesélt a munkahelyi gondokról, én pedig próbáltam figyelni, de csak Dániel szavai visszhangoztak a fejemben: „Ez csak köztünk marad.”
– Anyuka, olyan furcsa vagy mostanában – nézett rám gyanakodva Zsuzsi. – Minden rendben?
– Persze, drágám – hazudtam mosolyogva. – Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Hazudtam. És ettől még rosszabbul éreztem magam.
Hetek teltek el. Dániel minden hónapban utalt. Mindig ugyanazzal a kéréssel: „Ne mondd el Zsuzsinak.” Egyre nehezebb lett elviselni ezt a terhet. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy kerülöm Zsuzsit, vagy idegesen reagálok az ártatlan kérdéseire.
Egy este Dániel és Zsuzsi összevesztek nálam. A veszekedés apróságnak indult – valami számláról volt szó –, de hamar elfajult.
– Mindig eltitkolsz valamit! – kiabálta Zsuzsi.
– Nem igaz! – vágta rá Dániel, de nem nézett a szemébe.
Én ott ültem közöttük, és úgy éreztem magam, mint egy bűntárs. Ha tudná Zsuzsi… ha tudná, hogy minden hónapban pénzt kapok a férjétől…
Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon tényleg szükségem van erre a pénzre? Vagy csak Dániel akarja így jóvátenni azt, hogy ritkán látogat? Vagy talán Zsuzsi tényleg nem értené meg? És én… én mit árulok el ezzel magamból?
Másnap reggel Dániel felhívott.
– Anya… minden rendben? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, fiam – sóhajtottam. – Ez a titok… felemészt engem.
Csend lett. Hallottam, ahogy levegőt vesz.
– Tudom, hogy nehéz. De most tényleg szükséged van rá. Zsuzsi annyira szigorú a pénzzel… ha megtudná, hogy segítek neked, biztosan veszekedne velem.
– De Dániel… ez nem így működik egy családban! – tört ki belőlem. – Nem lehet titkokra építeni semmit!
Dániel hallgatott. Aztán csak annyit mondott:
– Kérlek… még egy kis ideig tartsd meg magadnak.
A következő héten Zsuzsi váratlanul beállított hozzám.
– Anyuka… beszélhetnénk? – kérdezte komolyan.
Leültünk a nappaliban. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Tudom, hogy Dániel titkol valamit előlem – kezdte halkan. – És azt is érzem, hogy te is benne vagy ebben. Kérlek… mondd el az igazat!
A szívem hevesen vert. Ott volt a pillanat: most dönthetek. Megvédem Dánielt? Vagy végre kimondom az igazat?
– Zsuzsi… én csak segíteni akartam – kezdtem remegő hangon. – Dániel minden hónapban pénzt utal nekem… de csak azért, mert aggódik értem.
Zsuzsi arca először meglepődött volt, aztán dühös lett.
– És ezt miért kellett eltitkolni? Miért nem beszélhettünk erről nyíltan?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy minden hazugság súlya rám nehezedik.
Aznap este Dániel is átjött. Zsuzsi sírva fakadt előtte.
– Miért nem bíztál bennem? Miért kellett anyukáddal összejátszanod mögöttem?
Dániel csak állt ott némán. Én pedig rájöttem: ez az egész nem a pénzről szól. Hanem arról, hogy mennyire bízunk egymásban.
Napokig feszült volt a légkör köztünk. Végül leültünk hárman beszélgetni.
– Sajnálom – mondta Dániel halkan. – Csak segíteni akartam anyának… de féltem attól, hogy te haragudni fogsz érte.
Zsuzsi könnyeit törölgette.
– Nem a pénz számít… hanem az őszinteség! Ha szóltatok volna, biztosan megértettem volna.
Én is sírtam azon az estén. Megkönnyebbültem és szégyelltem magam egyszerre.
Most már tudom: egy családban nincsenek jó titkok. És bár még mindig nehéz anyagilag, inkább vállalom a szegénységet, mint hogy újra hazudjak azoknak, akiket szeretek.
Vajon hány magyar családban történik hasonló? Hányan gondolják azt, hogy pénzzel lehet szeretetet venni vagy jóvátenni mindent? Ti mit tennétek a helyemben?