Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott – Választanom kellett a fiam és a menye között

– Anya, le kell ülnöd – mondta a fiam, Péter, miközben Magdi, a menye, mereven bámulta a terítéket. A húsleves illata még ott lebegett a levegőben, de hirtelen minden megfagyott. A kanalam megállt a levegőben, ahogy rájuk néztem.

– Mi történt? – kérdeztem, de már éreztem, hogy valami nincs rendben. Az utóbbi hónapokban Péter egyre zárkózottabb lett, Magdi pedig ritkábban hívott fel. Azt hittem, csak a munka vagy a mindennapi stressz az oka. Most viszont ott ültek előttem, egymástól távolabb, mint valaha.

– Elválunk – mondta Magdi halkan. A szó úgy csapódott hozzám, mint egy hideg vödör víz.

– Nem lehet… – suttogtam. – Hát nem lehet ezt megbeszélni? Hiszen szeretitek egymást! Nézzetek magatokra! – próbáltam kétségbeesetten kapaszkodni abba a képbe, amit annyi évig építettem róluk.

Péter csak lesütötte a szemét. – Anya, ez már rég nem működik. Próbáltuk. De most… most már csak bántjuk egymást.

A szívem összeszorult. Eszembe jutott az első közös karácsonyunk, amikor Magdi még félve ült az asztalnál, és én mindent megtettem, hogy otthon érezze magát. Azóta annyi mindent átéltünk együtt: közös nyaralások Balatonon, születésnapok, nevetések és könnyek. Most pedig itt ülünk egy vasárnapi ebédnél, és minden darabokra hullik.

– És én? – kérdeztem halkan. – Mi lesz velem? Hová tartozom majd?

Magdi rám nézett könnyes szemmel. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindig hálás leszek neked mindenért. De most… most muszáj továbblépnem.

Péter hangja kemény volt. – Anya, kérlek… ne állj egyikünk oldalára sem. De ha választanod kell… – itt elakadt a hangja.

Azt hittem, ilyet csak filmekben mondanak: „ha választanod kell”. De most én voltam az anya, akinek kettészakad a szíve.

A következő napokban mindenki hívogatott: a nővérem, Éva, azt mondta, hogy álljak Péter mellé, hiszen ő a vérem. A barátnőm, Zsuzsa szerint viszont Magdi is olyan lett nekem, mint egy lány. A szomszédasszonyom csak annyit mondott: „Az anyósnak mindig nehéz.”

Éjszakánként nem tudtam aludni. A lakásban minden tárgy emlékeztetett rájuk: a konyhában az a régi bögre, amit Magdi vett nekem névnapomra; a nappaliban Péter gyerekkori rajza; az előszobában a közös fényképük a Margitszigeten.

Egyik este Péter átjött hozzám. Fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna pár nap alatt.

– Anya… Magdi elköltözött. Most már tényleg vége.

Leültem mellé a kanapéra. – Fiam… biztos vagy benne? Nem lehetne mégis…? – kérdeztem reménykedve.

– Nem lehet – rázta meg a fejét. – Túl sok minden történt. És… anya, kérlek… ne haragudj rá. Nem ő tehet róla egyedül.

– De hát mi történt köztetek? – kérdeztem kétségbeesetten.

Péter sokáig hallgatott. Végül kibökte: – Megcsaltam őt.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. – Te? Péter! Hogy tehetted ezt vele?

– Nem akartam… nem így terveztem… csak annyira elveszettnek éreztem magam… és valaki meghallgatott… – suttogta.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre sajnáltam őt is és Magdit is. Mindkettőjük fájdalmát éreztem magamban.

Másnap Magdi keresett fel. Csendben ültünk egymással szemben.

– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, hogy Péter a fiad… de én is szerettem volna családtag maradni nálatok.

Megfogtam a kezét. – Magdi… nekem mindig a lányom maradsz. De most nem tudom, mit tegyek…

Ő csak bólintott és elment.

A következő hetekben mindenki elvárta tőlem, hogy állást foglaljak: Péter új barátnője is bemutatkozott nálam; Magdi pedig néha felhívott egy-egy jó szóért vagy tanácsért. Az unokák kérdése is felmerült: mi lesz majd velük? Kivel ünnepeljük a karácsonyt? Kinek sütöm meg azt a bizonyos mákos bejglit?

Egyik este egyedül ültem a konyhában, és néztem az üres asztalt. Eszembe jutott az az ebéd: mennyi reményt fűztem hozzá! Most pedig csak csend van és bizonytalanság.

Vajon lehet-e kétfelé szeretni igazán? Lehet-e úgy családot tartani, hogy közben magam is darabokra hullok?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hogyan lehet ilyenkor helyesen dönteni?