Egy bőrönd titka – Egy magyar feleség szembenéz a hűtlenséggel

– Gábor, holnap tényleg elutazol? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett.

A férjem fel sem nézett a telefonjából. – Igen, konferencia Győrben. Két nap, aztán jövök is vissza.

Hazugság. Már tudtam. A telefonomon ott volt az üzenet, amit véletlenül nekem küldött el, nem pedig annak a nőnek, akivel együtt akart lenni. „Várom már, hogy végre kettesben legyünk, Zsuzsa.” Ez állt benne. A nevem nem Zsuzsa.

A szívem összeszorult, de nem sírtam. Nem most. Nem előtte. Aznap este, mikor Gábor már aludt, csendben felkeltem, és bementem a nappaliba. A bőröndje ott állt félig pakolva. Leültem mellé, és írtam egy levelet.

„Kedves Gábor! Tudom. Mindent tudok. Nem haragszom – legalábbis most még nem. De szeretném, ha belegondolnál abba, mit veszítesz el. Egy családot, egy nőt, aki mindennél jobban szeretett téged. Mire visszajössz, eldöntöm, hogy maradok-e még. Addig gondolkodj te is. – Anna”

A levelet gondosan összehajtottam, és a bőröndje legfelső zsebébe csúsztattam. A kezem remegett, ahogy becsuktam a cipzárt. Hallottam a hálószobából Gábor egyenletes légzését. Vajon álmodik rólam? Vagy már csak Zsuzsáról?

Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Megfőztem a kávét, elkészítettem a reggelit. Gábor sietve öltözött, közben telefonált valakivel – azt mondta, a főnöke volt az. Én csak bólintottam.

– Vigyázz magadra! – mondtam búcsúzóul.

– Persze, ne aggódj! – mosolygott rám futólag, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Ahogy elment, úgy éreztem magam, mintha kiszakadt volna belőlem valami. Leültem a kanapéra, és csak néztem ki az ablakon. Az eső kopogott az üvegen. Vajon hány nő ül most így Magyarországon? Hányan érzik magukat becsapva, megalázva?

Anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, a házasság munka. Néha fájdalmas munka.” De erre nem készített fel senki.

Délután átjött a húgom, Réka.

– Mi van veled? Olyan sápadt vagy – nézett rám aggódva.

– Gábor megcsal – mondtam ki végül halkan.

Réka szeme elkerekedett.

– Biztos vagy benne?

– Bizonyítékom van – mutattam meg neki az üzenetet.

– És most mit fogsz csinálni?

– Írtam neki egy levelet. A bőröndjébe tettem.

Réka megölelt.

– Bárcsak ilyen erős lennék én is…

Az este lassan telt. Próbáltam olvasni, de minden sor ugyanoda vezetett vissza: Gáborhoz és Zsuzsához. Vajon most együtt vacsoráznak? Nevetnek? Vagy csak kihasználják egymást?

Éjszaka alig aludtam. Másnap reggel Gábor felhívott.

– Szia Anna! Minden rendben otthon?

A hangja furcsán feszült volt.

– Igen – válaszoltam röviden.

– Szeretlek – mondta gyorsan.

Elakadt a lélegzetem.

– Én is – hazudtam vissza.

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Hogy lehet valaki ennyire gyáva? Miért nem mondja el az igazat?

Délután kaptam egy üzenetet tőle: „Beszélnünk kell.” Tudtam, hogy megtalálta a levelet.

Amikor hazaért vasárnap este, csendben jött be a lakásba. Leült mellém a kanapéra.

– Anna…

Nem nézett rám. Csak bámulta a kezét.

– Sajnálom – suttogta végül.

– Mióta tart? – kérdeztem halkan.

– Két hónapja… Nem akartam bántani téged…

Felnevettem keserűen.

– Akkor miért tetted?

Gábor csak rázta a fejét.

– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam…

Sokáig csend volt közöttünk. Végül én törtem meg:

– Most mit akarsz?

Gábor rám nézett könnyes szemmel.

– Nem akarom elveszíteni a családomat…

Éreztem magamban valami furcsa nyugalmat. Talán mert már nem volt mit veszítenem.

– Gondolkodnom kell – mondtam végül.

Aznap este külön szobában aludtunk. Hajnalban felébredtem, és hallottam Gábort sírni a nappaliban.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy jobb lenne új életet kezdeni nélküle? Ti mit tennétek az én helyemben?