Visszaút nélkül – Egy magyar család széthullása és újjászületése

– Komolyan, Eszter, meddig akarod még ezt csinálni? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonomat szorongatva. – Most is rohansz hozzá? Hány éves vagy te, harmincnyolc vagy nyolc?

A hangja éles volt, mint a kés. A gyerekek a szobában csendben játszottak, de tudtam, hogy mindent hallanak. A kezem remegett, ahogy a táskába tettem a gyógyszereket, amiket anyám írt fel apámnak. Nem néztem Gáborra.

– Nem hagyhatom magára – suttogtam. – Mióta anyám elment, nincs senkije rajtam kívül.

– És mi? Mi vagyunk valakik? Vagy csak statiszták az életedben? – kérdezte keserűen.

Nem válaszoltam. Csak felvettem a kabátomat, és kiléptem a lépcsőházba. A februári szél arcul csapott, ahogy leértem a panelház udvarára. A hó már rég piszkos volt, latyakos, mint az életem mostanában.

A kocsiban ülve először sírtam el magam igazán. Aztán összeszedtem magam, és elindultam apámhoz, a régi lakótelepi lakásba, ahol minden gyerekkori emlékem kezdődött.

Apám, Szabó László, valaha erős ember volt. Most csak árnyéka önmagának: borostás arc, remegő kéz, üres tekintet. Mióta anyám elköltözött – egy kis albérletbe Zuglóban –, apám csak vegetál. Először próbált erősnek tűnni, aztán egyre többet ivott. Most már naponta.

– Megjöttél? – szólt ki rekedten, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

– Hoztam neked ebédet – mondtam halkan. – És gyógyszert is.

– Minek? Úgyis mindegy már – legyintett.

A lakásban áporodott dohány- és pálinkaszag keveredett a múlt emlékeivel. A falon még mindig ott lógtak a régi családi fotók: anyám mosolyogva tartja a karjában a kisöcsémet, én biciklizem a játszótéren. Most mindenki máshol van. Anyám új életet kezdett – legalábbis ezt mondja –, öcsém Londonban dolgozik pincérként. Csak én maradtam itt.

– Laci bácsi, nem lehet így élni! – mondtam egyszer neki sírva. – Nem lehet minden napot így elpazarolni!

– Hagyjál már ezzel! – förmedt rám. – Te nem tudod, milyen az, amikor mindenki elhagy.

– Én sem akarok elhagyni! De ha így folytatod…

Nem fejeztem be a mondatot. Tudtam, hogy nem érti meg.

Otthon Gábor egyre ingerültebb lett. Egy este, amikor hazaértem apámtól, már várt rám.

– Eszter! A gyerekek egész délután engem kérdezgettek: „Anya mikor jön haza?” Nem bírom tovább! Vagy ő, vagy mi! – kiabálta.

– Ne állíts ilyen választás elé! Ő az apám!

– És mi vagyunk a családod! Vagy már nem?

Azt hittem, szétszakadok. Két világ között lebegtem: az egyikben egyedülálló nőként próbáltam megmenteni apámat az önpusztítástól; a másikban anya és feleség voltam, akitől mindenki csak azt várta el, hogy mosolyogjon és főzzön vacsorát.

Egyik este anyám hívott fel.

– Eszterkém, ne vedd magadra mindezt! Apád mindig ilyen volt: makacs és büszke. Nem tudsz rajta segíteni, ha ő nem akarja.

– De hát… ő most teljesen egyedül van!

– Én is egyedül voltam mellette húsz évig! – mondta keserűen. – Most végre élek egy kicsit magamnak.

Anyám új barátokat szerzett, jógázni járt és néha még randizott is. Apám viszont minden nap egyre mélyebbre süllyedt.

Egyik nap apám elesett a fürdőszobában. A szomszéd néni hívott fel: „Eszterkém, gyere gyorsan!” Rohantam hozzá. A mentősök szerint szerencséje volt: csak zúzódásokkal megúszta. De én akkor döbbentem rá igazán: ha nem vagyok ott, talán senki sem segít rajta időben.

Az öcsémmel próbáltam beszélni Skype-on:

– Andris, kérlek, gyere haza pár hétre! Egyedül nem bírom!

– Eszter… nekem itt munka van… pénzt kell keresnem…

– De hát apa…

– Tudod jól, hogy sosem voltunk közel hozzá. Mindig csak parancsolgatott…

– Most viszont tényleg szüksége lenne ránk!

– Majd utalok pénzt gyógyszerre… De haza nem tudok menni.

Letettem a telefont sírva.

Egyre többször gondoltam arra: talán tényleg hagynom kellene apámat a maga útján menni. De minden alkalommal eszembe jutottak azok az esték gyerekkoromból: amikor beteg voltam, ő virrasztott mellettem; amikor biciklivel elestem, ő kötözte be a térdemet.

Egy este Gábor ultimátumot adott:

– Ha még egyszer ott alszol nála, én elköltözöm a gyerekekkel anyámhoz!

Nem aludtam ott többé. De minden nap mentem hozzá munka után: főztem rántott levest, kitakarítottam a fürdőt, beszélgettem vele – ha épp józan volt.

Egy nap apám rám nézett könnyes szemmel:

– Miért törődsz velem ennyit? Megérdemlem én ezt?

– Mert szeretlek – mondtam egyszerűen.

– Anyád is ezt mondta régen… aztán mégis elment.

– Ő is belefáradt… én is fáradok már…

Apám akkor először ölelt meg hosszú évek után. Sírtunk mindketten.

Az élet lassan ment tovább. Apám néha jobban volt, néha rosszabbul. Gáborral sokat veszekedtünk még; végül kompromisszumot kötöttünk: hetente csak kétszer mehettem apámhoz. A többi napon telefonon beszéltünk.

Egy év telt el így. Apám egészsége lassan javult: kevesebbet ivott, néha még sétálni is elmentünk együtt a Duna-partra. Anyám újra férjhez ment egy özvegy tanárhoz; öcsém végül hazajött látogatóba karácsonykor.

A családunk már sosem lett olyan, mint régen – de valami új is született: megtanultuk elfogadni egymást hibákkal együtt.

Most itt ülök apám mellett a parkban. Nézi a gyerekeket játszani; én pedig arra gondolok: vajon jól tettem-e mindent? Meddig kell kitartani azok mellett, akik már maguk sem hisznek abban, hogy megmenthetők?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik az önfeláldozás és az önvédelem határa?