Amikor Megkértem a Gyerekeimet, Hogy Látogassák Meg a Nagymamát: Egy Családi Megbocsátás Története

– Nem megyek át hozzá, anya! – kiáltotta Dóri, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja éles volt, tele dacossággal és valami mélyebb, nehezebben megfogható fájdalommal. Ott álltam a folyosón, kezemben a telefonommal, amelyen anyám üzenete villogott: „Ne várjatok rám ma sem.”

Már hónapok óta minden hónapban egy kisebb vagyont fizettem ki az iskolai napköziért, mert anyám, Ilona, egyszerűen nem volt hajlandó segíteni a gyerekekkel. Pedig régen, amikor még kicsik voltak, minden hétvégén nálunk volt, sütött-főzött, mesélt nekik. Aztán valami megváltozott. Egy veszekedés után – aminek az okára már alig emlékszem – egyszerűen eltávolodott tőlünk. Azóta csak ritkán találkozunk, és akkor is mindenki feszeng.

– Dóri, kérlek! – kopogtam be halkan. – Csak egy órára mennétek át. Tudod, mennyire magányos mostanában.

– Ha annyira magányos, miért nem jön át ő? – jött a válasz a zárt ajtón keresztül.

A szívem összeszorult. Igaza volt. Anyám mindig csak várta, hogy mi keressük őt. Soha nem kérdezte meg, hogy nekem milyen nehéz egyedül dolgozni, háztartást vezetni és két kamaszt nevelni. A férjem, Gábor, már régóta külföldön dolgozott – havonta egyszer jött haza pár napra. Minden rám szakadt.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A gondolataim anyám körül forogtak. Vajon miért lett ilyen? Miért nem tud segíteni? Miért érzem magam mindig bűnösnek, ha szóba kerül?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt.

– Jó napot kívánok, itt dr. Szabó Judit beszél a Szent Imre Kórházból. Ön Ilona lánya?

A világ megállt egy pillanatra.

– Igen… történt valami?

– Az édesanyja elesett otthonában, és be kellett hoznunk. Szeretném, ha be tudna jönni.

A kezem remegett, ahogy letettem a telefont. Dóri és Marci némán néztek rám a konyhaajtóból.

– Nagymama kórházban van – mondtam halkan.

Aznap minden megváltozott. A kórházban anyám olyan törékenynek tűnt az ágyon fekve, mint egy összegyűrt papírlap. A haja őszebb volt, mint emlékeztem, a szemei alatt mély árkok húzódtak.

– Szia, anya – suttogtam.

Nem nézett rám. Csak az ablakon bámult kifelé.

– Hogy vagy? – kérdeztem óvatosan.

– Jól vagyok – felelte halkan. – Menjetek haza.

A gyerekeim ott álltak mögöttem, bizonytalanul. Marci odalépett hozzá.

– Nagyi… hoztam neked rajzot – mondta félénken.

Anyám keze megremegett, ahogy átvette a papírt. Egy pillanatra mintha könny csillant volna a szemében.

Az elkövetkező hetekben minden délután mentünk hozzá a kórházba. Eleinte csak ültünk mellette csendben. Aztán lassan elkezdett beszélni – először csak Marcival és Dórival, később velem is. Egyik nap váratlanul megszorította a kezem.

– Sajnálom… hogy nem voltam ott nektek – mondta rekedten.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam.

A kórházból hazatérve újra kellett tanulnunk egymást. Anyám lassan felépült, de már nem volt olyan önálló, mint régen. Most én vittem neki ebédet, segítettem bevásárolni. A gyerekek is gyakrabban mentek át hozzá – néha még önként is.

Egy este Dóri odabújt hozzám.

– Anya… most már örülök, hogy van nagymamánk. Lehet… lehet, hogy csak félt egyedül lenni?

Elgondolkodtam ezen. Talán tényleg így volt. Talán mindannyian féltünk valamitől: ő az öregedéstől és attól, hogy teher lesz; én attól, hogy sosem leszek elég jó anya; a gyerekeim pedig attól, hogy elveszítenek valakit, akit szeretnek.

Most már tudom: a család nem attól lesz erős, hogy mindenki tökéletesen viselkedik benne. Hanem attól, hogy képesek vagyunk megbocsátani egymásnak – még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz.

Vajon hányan élünk úgy nap mint nap, hogy haragszunk valakire a családunkban? És vajon mennyi időnk van még arra, hogy kimondjuk: „Sajnálom” vagy „Szeretlek”?