Amikor Hárman Lettünk: Együttélés Anyósommal és az Udvarlójával

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Anikó! – kiáltottam, miközben anyósom a nappali közepén állt, kezében egy bőrönddel, mellette pedig ott toporgott az a bizonyos férfi, akit eddig csak futólag láttam a lépcsőházban. A férjem, Gábor, csak némán állt mögöttem, mintha a falhoz szegezték volna.

– Nincs más választásom, Zsuzsa – felelte anyósom, és a hangjában ott csengett az a jól ismert sértettség. – Lajosnak nincs hova mennie, és nekem sem jó egyedül. Ez csak ideiglenes.

Ideiglenes. Ez a szó visszhangzott bennem egész este, miközben Lajos már a kanapén terpeszkedett, és anyósom lelkesen főzte neki a vacsorát. A konyhából áradó rántott hús illata keveredett a feszültséggel, ami szinte tapintható volt közöttünk. Gábor próbált nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is elveszett ebben az új helyzetben.

Az első éjszaka alig aludtam. Hallottam, ahogy Lajos horkol a nappaliban, anyósom pedig halkan beszélget vele. Az egész lakásban úgy éreztem magam, mintha már nem is én lennék az otthonom ura. Másnap reggel Lajos már a fürdőszobában borotválkozott, amikor be akartam menni fogat mosni.

– Jó reggelt, Zsuzsa! – kacsintott rám vigyorogva. – Remélem, nem zavarok.

Nem válaszoltam. Csak összeszorított fogakkal vártam, hogy végre befejezze. Gábor közben próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de egyre többször kaptam rajta, hogy idegesen dobol az ujjával az asztalon vagy sóhajtozik.

A hétvégén eljött az első nagyobb összetűzés. Anyósom szóvá tette, hogy túl hangosan mosogatok, Lajos pedig megjegyezte, hogy szerinte túl kevés sót teszek a levesbe.

– Ha már itt vagyunk mindannyian, legalább próbáljunk meg együttműködni – mondta anyósom élesen.

– Ez nem együttműködés, Anikó – vágtam vissza. – Ez egy megszállás!

Gábor ekkor végre megszólalt:

– Elég legyen! Ez így nem mehet tovább. Zsuzsa is itt él, neki is vannak jogai.

Anyósom sértetten nézett ránk, Lajos pedig csak vállat vont. Aznap este Gábor és én hosszasan beszélgettünk a hálószobában.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam nemet mondani anyámnak. Mindig is erősebb volt nálam.

– De most már családod van – suttogtam könnyek között. – Nekünk is jár egy kis nyugalom.

A következő hetekben minden nap egy újabb próbatétel volt. Lajos egyre otthonosabban mozgott nálunk: néha elfelejtett fürdőköpenyt venni zuhany után, máskor hangosan nézte a focit késő estig. Anyósom pedig mindent elnézett neki, sőt: gyakran rám szólt, hogy legyek türelmesebb.

Egy este aztán betelt a pohár. Hazajöttem munkából, és azt láttam, hogy Lajos az én kedvenc bögrémből issza a kávét, miközben anyósom épp az én helyemen ül az asztalnál.

– Elég volt! – kiáltottam fel. – Ez az én otthonom is! Nem tűröm tovább!

Anyósom felháborodva nézett rám:

– Hogy beszélsz velem? Én vagyok az anyád helyett!

– De nem vagy az anyám! És Lajos sem tartozik ide! – zokogtam.

Gábor ekkor végre mellém állt:

– Anya, most már tényleg elég. Kérlek, keressetek másik megoldást. Zsuzsa miattam már így is túl sokat tűrt.

Aznap este csend volt a lakásban. Anyósom és Lajos összepakoltak néhány holmit, és elmentek egy hétvégére Lajos vidéki rokonaihoz. Az üresség furcsa volt: egyszerre felszabadító és fájdalmas. Gáborral némán ültünk egymás mellett.

– Szerinted visszajönnek? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – felelte Gábor –, de most végre mi dönthetünk arról, mi legyen tovább.

Azóta sokat gondolkodom azon, hol húzódnak a határaim. Meddig kell tűrnöm mások miatt? És vajon hányan élnek még így Magyarországon: saját otthonukban idegenként?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol kezdődik a család iránti kötelesség és hol ér véget az önfeladás?