A leleplezés: Hogyan hazudta a sógornőm a terhességét, hogy ne kelljen dolgoznia

– Anikó, meddig akarod még ezt játszani? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögrét. A hangom remegett, de már nem tudtam tovább magamban tartani. Anikó rám se nézett, csak a telefonját bámulta, mintha nem is hallotta volna a kérdést.

A férjem, Gábor, épp akkor lépett be a konyhába. – Mi folyik itt? – nézett rám gyanakodva.

– Semmi – felelte Anikó gyorsan, majd felállt és elvonult a szobájába. Gábor rám villantotta a tekintetét.

– Miért piszkálod már megint? – kérdezte fáradtan. – Tudod, min megy keresztül.

– Gábor, valami nem stimmel – suttogtam. – Nem nő a hasa, sosem megy orvoshoz, és tegnap hallottam, ahogy telefonon nevetve mondja valakinek: „Csak mondom, hogy rosszul vagyok, és máris mindenki ugrik.”

Gábor arca elkomorult. – Biztos félreértetted.

– Nem értettem félre! – csattantam fel. – Már hónapok óta itt él velünk, semmit nem csinál, csak fekszik és panaszkodik. Én dolgozom a boltban napi hat órát, te túlórázol az irodában, közben fizetjük az ő részét is a rezsiből. Meddig bírjuk ezt még?

Gábor leült velem szemben. – Ő a húgom. Nem hagyhatjuk az utcán.

– De hazudik nekünk! – sírtam el magam hirtelen. – És te ezt nem akarod látni.

Aznap este alig aludtam valamit. Anikó egész éjjel fent volt, hallottam, ahogy a szobájában suttogva beszél valakivel. Másnap reggel úgy döntöttem, beszélek anyukámmal.

– Kislányom, ez így nem mehet tovább – mondta anya határozottan. – Ha tényleg terhes lenne, már rég el kellett volna mennie orvoshoz. Hívd fel a háziorvost, kérdezd meg, mit lehet ilyenkor tenni.

A tanácsát követve délután felhívtam a rendelőt. Az asszisztens együttérzően hallgatta végig a történetet.

– Sajnos ilyen is előfordul – mondta végül. – Ha nem hajlandó orvoshoz menni, akkor valószínűleg nincs is terhesség. Próbáljon vele őszintén beszélni.

Este leültem Anikóval.

– Anikó, szeretnék veled menni a nőgyógyászhoz – mondtam halkan.

Az arca elsápadt. – Nem kell! Majd elmegyek egyedül!

– De miért nem akarod, hogy ott legyek? Hiszen család vagyunk.

Ekkor Gábor is bejött a szobába.

– Mi ez a kihallgatás? – kérdezte ingerülten.

– Csak segíteni akarok! – mondtam kétségbeesetten.

Anikó sírni kezdett. – Nem hisztek nekem! Senki sem hisz nekem! – zokogta.

Gábor átölelte őt. – Nyugodj meg…

Éreztem, hogy teljesen egyedül maradtam ebben az egészben. A következő napokban Anikó még többet feküdt az ágyban, panaszkodott mindenre: derékfájásra, hányingerre, fura kívánósságra („Kovászos uborkát akarok nutellával!”). Gábor mindent megvett neki.

A pénzünk egyre fogyott. Egyik este Gábor rám förmedt:

– Miért vagy ilyen rideg vele? Nem látod, mennyire szenved?

– Mert hazudik! – kiáltottam rá végre. – És te ezt nem akarod elfogadni!

Aznap éjjel hallottam Anikót telefonálni:

– Ne aggódj, Eszter! Még mindig elhiszik… Amíg azt mondom, hogy rosszul vagyok, mindenki kiszolgál…

Ez volt az utolsó csepp. Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.

– Gábor! Hallottam Anikót tegnap este. Bevallotta a barátnőjének, hogy csak színleli a terhességet!

Gábor döbbenten nézett rám. – Ezt most komolyan mondod?

– Igen! Hallottam mindent!

Gábor bement Anikóhoz. Hallottam a kiabálást:

– Igaz ez? Hazudtál nekünk?

Anikó sírva tört ki:

– Igen… Sajnálom… Nem tudtam mást tenni… Kirúgtak a munkahelyemről… Nem volt hova mennem… Féltem…

Gábor összeomlott egy széken. Én csak álltam az ajtóban és néztem őket.

Aznap délután Anikó összepakolt és elment Eszterhez, aki befogadta egy időre. Gábor napokig nem szólt hozzám. A lakásunkban dermesztő csend lett úrrá.

Hetek teltek el így. Néha azon kaptam magam, hogy bámulom Gábort vacsora közben: vajon valaha újra tud majd bízni bennem? Vajon én benne? Vagy örökre ott marad köztünk ez az árulás?

A családunk széthullott egyetlen hazugság miatt. Még most is keresem a választ: mit kellett volna másképp tennem? Te mit tettél volna a helyemben? Vajon tényleg lehet újraépíteni a bizalmat ott, ahol egyszer már minden darabokra hullott?