Zsófi sosem volt elég jó Gergőnek: Egy szerelem a társadalmi különbségek árnyékában

– Zsófi, biztos vagy benne, hogy ez a ruha megfelelő lesz vacsorára anyáméknál? – Gergő hangja élesen hasít át a kocsiban, miközben a Lánchídon áthajtunk. Az ablakon túl szakad az eső, a város fényei elmosódnak a vízcseppektől. A kezem remeg, ahogy az ölemben szorongatom a kopott táskámat. – Ez az egyetlen elegáns ruhám, Gergő – suttogom. – Tudod, nálunk nem volt pénz új holmikra, főleg nem ilyen alkalmakra.

Gergő csak sóhajt, és az ablak felé fordul. A csend közöttünk szinte tapintható. Először megyek hozzájuk, és már most érzem: idegen vagyok ebben a világban.

A Rózsadombon álló ház előtt megállunk. Az ajtót Gergő anyja, Katalin nyitja ki. Tekintete végigmér, mintha egy turkálóban válogatna. – Jó estét, Gergő. És… Zsófia, ugye? – A hangja hideg, mint a márvány. – Gyere be, de kérlek, vedd le a cipőd. Itt vigyázunk a parkettre.

A folyosón hallom Gergő öccsét, Balázst suttogni: – Anya, láttad a táskáját? Olyan, mintha a Józsefvárosi piacról lenne. – Az arcom ég a szégyentől, de mosolyt erőltetek magamra.

A vacsora alatt Katalin minden mozdulatomat figyeli. Gergő apja, András kérdezget: – Melyik faluból származnak a szüleid? Mivel foglalkoznak? – Őszintén válaszolok: – Apukám kamionsofőr Szolnokon, anyukám ápolónő. – Látom Katalin felvont szemöldökét, ahogy halkan odasúg valamit Gergőnek.

A desszert után Gergő félrehív. – Tudom, hogy nem volt könnyű, de kérlek, próbálj meg jobban beilleszkedni. Ők csak jót akarnak nekem. – Mintha én nem lennék elég jó… Mintha a szeretetünk kevés lenne.

A következő hónapokban minden látogatás egy újabb vizsga. Katalin megkérdezi: – Ugye tudod használni a mosogatógépet? Nálunk minden automatizált. Balázs odaveti: – Voltál már síelni? Nálunk ez hagyomány minden télen. Egyre inkább úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

Anyukám telefonon vigasztal: – Zsófikám, ne hagyd magad! Ha szeret téged, kiáll érted! – De Gergő egyre gyakrabban mond le találkozókat, késik vagy lemondja az utolsó pillanatban. Egy este a Margitszigeten sétálva azt mondja: – Talán szünetet kellene tartanunk. Anyáék szerint nem illünk össze. Azt mondják, könnyebb lenne valakivel a mi körünkből.

Mintha jeges vízzel öntenének le. – Te is így gondolod? – kérdezem halkan. Csak néz rám némán. Ez a válasz mindennél fájóbb.

Napokig ki sem mozdulok a lakásból. Barátnőm, Réka próbál lelket önteni belém: – Olyan embert érdemelsz, aki feltétel nélkül szeret! Nem te tehetsz róla, hogy nem pénzben és kapcsolatokban nőttél fel! – De én csak ürességet érzek.

Egy nap üzenetet kapok Katalintól: „Kedves Zsófia! Remélem, találsz majd hozzád illő fiút. Gergő olyan lányt érdemel, aki érti a mi életünket.” Nem válaszolok. Csak törlöm az üzenetet és sírok.

Hónapok telnek el, mire újra hinni tudok magamban. Angol tanfolyamra iratkozom és munkát találok egy utazási irodában. Lassan visszanyerem az önbizalmam.

Egy reggel a Blaha Lujza téren meglátom Gergőt egy elegáns lánnyal kézen fogva nevetni. Rám néz egy pillanatra, majd elfordul. Fájt… de megkönnyebbültem is.

Ma már tudom: többet érek annál, mint amit mások elvárnak tőlem vagy gondolnak rólam. Még mindig hiszek a szerelemben – de már tudom, hogy az igazi szeretet nem kér számlát vagy családfát.

Néha elgondolkodom: Hányan szenvedünk még mások előítéletei miatt? Vajon lesz olyan nap Magyarországon, amikor tényleg csak az számít majd, hogy kit szeretünk?