Az ízek börtönében: Egy szerelem, ami majdnem felemésztett minket
– Zsófi, nem gondolod, hogy ez már túlzás? – kérdezte anyám, miközben a harmadik adag túrógombócot szedtem magamnak. A családi ebéd mindig is a hét fénypontja volt számomra, de most valami más vibrált a levegőben. Zsófi mellettem ült, és cinkosan rám mosolygott: – Hagyjad már, Anya! Ünnep van, hadd egyen! De anyám tekintete nem engedett. Láttam benne az aggodalmat, amit hónapok óta próbáltam nem észrevenni.
A történetünk Zsófival egy budapesti street food fesztiválon kezdődött. Mindketten rajongtunk az új ízekért, a különleges fogásokért. Az első randinkon órákig beszélgettünk arról, melyik piac árulja a legjobb lángost, hol lehet a legkrémesebb somlói galuskát kapni. Aztán ez a közös szenvedély egyre inkább meghatározta az életünket. Minden hétvégén új éttermeket próbáltunk ki, főzőkurzusokra jártunk, és esténként együtt sütöttünk-főztünk. A barátaink irigykedve nézték, mennyire összhangban vagyunk – legalábbis kívülről.
De ahogy telt az idő, a közös főzésekből és evésekből menekülés lett. Ha rossz napom volt a munkahelyen – és az utóbbi időben egyre több ilyen volt –, Zsófi már várta otthon a frissen sült pogácsával vagy egy tál forró gulyással. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy csak ettünk és ettünk, mintha az étel el tudná nyomni a bennünk növekvő feszültséget. Nem beszéltünk arról, hogy mindketten hízni kezdtünk, hogy egyre nehezebb volt felmenni a lépcsőn vagy reggel felkelni az ágyból.
A fordulópont egy őszi reggelen jött el. Zsófi rosszul lett a fürdőszobában. Először azt hittem, csak megfázott vagy túl sokat dolgozott. De amikor elájult mellettem a konyhában, minden megváltozott. A mentő vitte el. Az orvosok azt mondták: inzulinrezisztencia, kezdődő cukorbetegség. A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon.
– Ez az én hibám is – mondtam magamnak este a kórházi folyosón ülve. – Ha nem húzom bele ebbe az egészbe…
Amikor Zsófi magához tért, először csak sírtunk egymás vállán. Aztán elkezdtük egymást hibáztatni.
– Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem tőle dühösen.
– Te sem akartad látni! Mindig csak ettünk! – vágta vissza.
Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Otthon csend volt. A hűtőben ott sorakoztak a maradékok: töltött káposzta, krémesek, pogácsa. Minden falat emlékeztetett arra, mennyire elvesztettük önmagunkat.
Anyám minden nap hívott.
– Kislányom, ez így nem mehet tovább! Nézz magadra! Nézzetek egymásra! Ez már nem szerelem, hanem menekülés.
A szavai fájtak, de igaza volt. Egy este leültem Zsófival a konyhaasztalhoz.
– Vagy együtt változtatunk, vagy mindent elveszítünk – mondtam neki remegő hangon.
– Nem tudom, hogy fog menni… – suttogta.
– Próbáljuk meg! Legalább próbáljuk meg!
Elkezdtünk diétázni. Először csak apró lépésekkel: kevesebb cukor, több zöldség. A közös főzések most már inkább küzdelmek voltak: hogyan lehet finomat készíteni egészségesen? Néha veszekedtünk.
– Ez így ehetetlen! – csapta le Zsófi a tányért egy sikertelen zabpalacsinta után.
– Akkor csináld te jobban! – vágtam vissza ingerülten.
A barátaink is észrevették a változást. Voltak, akik támogattak minket, de akadtak olyanok is, akik kinevettek.
– Mi van veletek? Már nem is vagytok igazi magyarok? Hol marad a rántott hús meg a nokedli?
Nehéz volt kitartani. Voltak visszaesések: egy-egy titkos éjszakai pizzarendelés vagy rejtett csoki a fiókban. De minden alkalommal emlékeztettük magunkat arra a reggelre a kórházban.
A legnehezebb mégis az volt, hogy újra megtanuljunk beszélgetni egymással – étel nélkül. Hogy ne csak akkor legyünk boldogok vagy elégedettek, ha tele van a hasunk. Hónapokba telt, mire újra megtaláltuk egymást.
Most itt ülök Zsófival egy parkban, kezemben egy doboz eperrel. Nézem őt: vékonyabb lett, de a szeme még mindig ugyanúgy csillog. Már nem az étel köt össze minket – hanem az, hogy túléltük együtt azt is, amikor majdnem elveszítettük egymást.
Néha még mindig megkérdezem magamtól: Vajon tényleg képesek vagyunk örökre változni? Vagy csak újabb szenvedélyt keresünk majd magunknak? Ti mit gondoltok: lehet-e gyógyulni abból, amit annyira szerettünk?