Egy összetört ígéret: Családi álmok romjai között

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, anya! – kiáltottam, miközben a nappali sarkában álltam, a kezem ökölbe szorult, és a torkomban dobogott a szívem. Anyám csak állt az ablaknál, a tekintete valahol messze járt, mintha nem is hallaná, amit mondok.

– Zsófi, kérlek, értsd meg… – kezdte halkan, de a hangja elcsuklott. – Nincs hová mennem. Apáddal mindennek vége. Ez az egyetlen otthonom.

Az esküvőm után alig telt el két hét. Még mindig ott voltak a lakásban a fehér rózsák maradványai, és a hűtőben egy szelet torta, amit Bence, a férjem minden este meg akart enni, de sosem volt hozzá kedve. Azt hittük, végre elkezdhetjük a közös életünket ebben a kis zuglói lakásban, amit anyám még évekkel ezelőtt ígért nekem. „Ha egyszer férjhez mész, ez a tiétek lesz” – mondta mindig. Most viszont minden megváltozott.

Bence csendben ült az előszobában, kezében egy doboz, amibe már elkezdte pakolni a ruháit. Nem szólt semmit, de láttam rajta: csalódott bennem is, anyámban is, az egész helyzetben.

– És mi lesz velünk? – kérdeztem anyámtól remegő hangon. – Hol fogunk lakni? Hogy kezdjük így az életünket?

Anyám csak vállat vont.

– Majd találtok valamit. Fiatalok vagytok. Én… én most nem tudok mást tenni.

A szavaiban nem volt rosszindulat, csak fáradtság és kétségbeesés. De ez nem vigasztalt. Aznap este Bencével órákig ültünk a konyhában. Ő próbált erős maradni.

– Majd megoldjuk – mondta halkan. – Keresünk albérletet. Nem baj, ha kicsi lesz vagy messze van. Együtt vagyunk.

De én nem tudtam ilyen könnyen túllépni rajta. Az anyám mindig is az életem középpontja volt. Egyedüli gyerek vagyok, apám sosem volt igazán jelen, így minden reményemet és bizalmamat belé fektettem. Most úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt.

Az első napokban próbáltam megérteni őt. Láttam rajta, mennyire összetört apám hűtlensége miatt. A válás után minden összeomlott körülötte: elvesztette a barátait, a munkahelyén is nehézségei lettek. De mégis… miért pont most kellett mindent felborítania?

A családban mindenki mást hibáztatott. A nagynéném szerint anyám önző volt. A nagymamám engem sajnált: „Szegény Zsófikám, hát így kezdeni az életet!” Bence szülei pedig azt mondták: „Miért nem szóltatok előbb? Segítettünk volna!”

Egyik este anyám bejött hozzánk a szobába. Leült az ágy szélére.

– Zsófi… tudom, hogy most haragszol rám. De hidd el, nekem sincs könnyű dolgom. Egész életemben csak adtam és adtam… Most először szeretnék magamra gondolni.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá: az arcán mély ráncok jelentek meg az utóbbi hetekben, a haja őszült, mintha tíz évet öregedett volna egy hónap alatt.

Másnap reggel Bence szó nélkül elment dolgozni. Én egész nap albérleteket néztem az interneten. Az árak az egekben voltak; egyetlen fizetésből lehetetlennek tűnt bármit is találni. Este Bence fáradtan jött haza.

– Találtam valamit Kőbányán – mondta halkan. – Nem nagy szám, de legalább van fürdőszoba.

Elmentünk megnézni. A ház sötét volt és dohos szagú; a szomszédok gyanakodva néztek ránk. De nem volt más választásunk.

Az első éjszakánkban ott ültem a matracon és sírtam. Bence átölelt.

– Ne aggódj – suttogta –, ez csak átmeneti.

De én tudtam: valami végleg eltört bennem. Az anyám iránt érzett bizalmam már sosem lesz ugyanaz.

Hetek teltek el így: dolgoztunk, spóroltunk, próbáltuk berendezni az új életünket egy idegen helyen. Anyámmal ritkán beszéltem; minden alkalommal feszültség volt köztünk.

Egy vasárnap délután váratlanul felhívott.

– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Találkoztunk egy kávézóban. Anyám keze remegett a csésze felett.

– Sajnálom – mondta végül könnyek között. – Tudom, hogy elrontottam mindent. De félek egyedül… Félek attól is, hogy elveszítelek téged.

Néztem rá és először éreztem együttérzést is – nem csak haragot vagy csalódást. Talán tényleg mindannyian csak túlélni próbálunk ebben a világban; kapaszkodunk abba, ami maradt.

De vajon lehet-e újraépíteni azt, ami egyszer már összetört? Meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk a hiány?

Néha azon gondolkodom: tényleg megéri-e az álmainkat hajszolni, ha közben elveszítjük azt az embert, akihez mindig vissza akartunk térni? Ti mit tennétek a helyemben?