Széttört kötelékek: Egy család harca a megbékélésért
– Miért pont most, Réka? – kérdeztem, miközben az esőcseppek doboltak a gangon. A húgom ott állt a bejárati ajtóban, két kimerült gyerekkel, a bőröndjei szétázva. A szeme vörös volt a sírástól.
– Nincs hova mennem, Zsuzsa. – A hangja remegett. – Laci kidobott. Nem tudtam máshová menni.
A szívem összeszorult. Réka mindig is a család fekete báránya volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg az utcára kerül. A gyerekek – Marci és Panni – némán kapaszkodtak belé. Beengedtem őket, bár tudtam, ezzel mindannyiunk élete megváltozik.
Az első napokban próbáltam mindent megtenni, hogy otthon érezzék magukat. A férjem, Gábor, eleinte türelmes volt, de ahogy múltak a hetek, egyre feszültebb lett. Réka nem keresett munkát, egész nap csak telefonált vagy aludt. A gyerekek összevesztek az enyéimmel a játékokon, és esténként ordibálás töltötte be a lakást.
Egyik este Gábor félrehívott a konyhába.
– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Én is dolgozom egész nap, te is, és most már minden este veszekedés van. Réka nem segít semmiben! – suttogta dühösen.
– Tudom, de mit csináljak? Az utcára nem tehetem őket! – válaszoltam kétségbeesetten.
– Dehogy nem! Réka felnőtt nő. Nem a te felelősséged! – csattant fel Gábor.
Aznap éjjel alig aludtam. A múlt emlékei kavarogtak bennem: gyerekkorunkban Réka mindig bajba keveredett, én pedig mindig kihúztam a slamasztikából. Anyánk halála óta én voltam az egyetlen támasza.
Másnap reggel Réka a kanapén feküdt, miközben a gyerekek már ordítoztak egymással.
– Réka, kérlek, próbálj meg munkát keresni! – kérleltem halkan.
– Most tényleg ezt akarod? Hogy még ezt is az orrom alá dörgöld? – vágott vissza sértetten.
– Nem erről van szó… csak… Gábor is egyre nehezebben viseli…
– Persze! Mindig csak Gábor! Soha nem én! – kiabált rám.
A gyerekek elhallgattak. A feszültség tapintható volt.
Aznap este Gábor ultimátumot adott: vagy Réka elmegy egy héten belül, vagy ő költözik el a gyerekekkel. Összetörtem. Hogy választhatnék a testvérem és a saját családom között?
Réka nem értette meg a helyzet súlyát. Még aznap este összevesztünk.
– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta a fejemhez. – Ha anya élne, soha nem tennéd ezt velem!
– Ha anya élne, talán te sem sodornád magad mindig bajba! – csúszott ki belőlem.
Réka sírva rohant ki az ajtón. Marci és Panni némán ültek a sarokban.
Másnap reggel Réka nem jött vissza. Csak egy üzenetet hagyott: „Ne keressetek.”
A következő napokban üresség maradt utána. A lakás csendesebb lett, de én minden este sírtam. Vajon jól döntöttem? Megvédtem a saját családomat, de közben eltaszítottam az egyetlen testvéremet.
Hetek teltek el. Egy nap Marci és Panni apja jelent meg nálunk, hogy elvigye őket. Réka még mindig nem adott életjelet magáról.
Azóta is minden este azon gondolkodom: lehet-e újraépíteni azt, ami ennyire összetört? Vajon tényleg mindent túlélnek a családi kötelékek?
Talán sosem tudom meg… De ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki újra és újra csalódást okoz?