„Ha nem tudsz rendet tartani, pakolj!” – Egy házasság története a tökéletesség árnyékában
„Ha nem tudsz rendet tartani, pakolj!” – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben remegő kézzel próbáltam letörölni a morzsákat az asztalról. A tányérok még melegek voltak, de ő már a következő hibát kereste. „Zsuzsa, ezt már megbeszéltük. Nem bírom elviselni ezt a káoszt!”
A szívem összeszorult. Nem volt káosz. Csak egy-két morzsa, egy félig kiürült pohár, egy elfelejtett szalvéta. De Gábor számára ez mindent jelentett. Az ő világában mindennek helye volt: a cipők katonás sorban az előszobában, a törölközők szín szerint hajtogatva, a gyerekek játékai dobozokba zárva. És én… én csak próbáltam túlélni ebben a rendben.
Amikor megismertem Gábort, lenyűgözött a magabiztossága. Egyetemista voltam még, ő pedig már dolgozott egy budapesti ügyvédi irodában. Mindig elegáns volt, pontos és udvarias. Azt hittem, ez biztonságot jelent majd nekem is. De az évek során rájöttem, hogy ez a biztonság inkább ketrec.
A lányunk, Dorka most nyolcéves. Ő is szenvedett ettől az örökös feszültségtől. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, Dorka odabújt hozzám a kanapén.
– Anya, miért kiabál veled apa mindig? – kérdezte halkan.
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját, és azt suttogtam: – Apa csak szeretné, ha minden tökéletes lenne.
De Dorka nem értette ezt. És igazából én sem.
A hétvégék voltak a legrosszabbak. Míg más családok kirándultak vagy együtt főztek, nálunk nagytakarítás volt. Gábor listát írt: ablakpucolás, szekrényrendezés, garázs kitakarítása. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte, jött a szemrehányás.
– Zsuzsa, nézd meg ezt! Hogy lehet így elrakni a bögréket? – mutatott rá egyetlen ferdén álló csészére.
– Sajnálom – motyogtam.
– Mindig csak sajnálod! De semmi nem változik! – csattant fel.
A barátnőim már rég észrevették, hogy valami nincs rendben. Egyikük, Ági egyszer félrehívott egy kávézóban.
– Zsuzsa, te nem vagy boldog. Miért maradsz vele? – kérdezte óvatosan.
– Mert… mert van egy közös életünk. Egy gyerekünk. És talán egyszer majd megváltozik – válaszoltam bizonytalanul.
De Gábor nem változott. Sőt, egyre rosszabb lett minden.
Egyik este Dorka véletlenül kiborított egy pohár narancslevet a nappaliban. Gábor arca eltorzult.
– Hányszor mondtam már, hogy ne igyatok a kanapén?! – ordította.
Dorka sírva fakadt. Én pedig először éreztem azt, hogy valami eltört bennem is.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, és hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon tényleg ennyi lenne az élet? Egy végtelen harc a morzsák és foltok ellen?
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat.
– Gábor, beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.
– Most nincs időm erre – legyintett.
– De nekem van! Elegem van ebből! Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget! Dorka is szenved! – tört ki belőlem.
Gábor arca megkeményedett.
– Ha nem tudsz rendet tartani ebben a házban, akkor pakolj össze! – mondta halkan, de annál fenyegetőbben.
Ott álltam a konyhában, és úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. A kezem ökölbe szorult. Nem sírtam. Csak néztem rá, és először láttam meg benne azt az idegent, akivé lett.
Aznap délután Dorkával elmentünk Ágihoz. Ott maradtunk pár napig. Gábor próbált hívni, de nem vettem fel. Nem tudtam mit mondani neki. Csak azt tudtam: nem akarok többé így élni.
Azóta eltelt fél év. Dorka sokkal felszabadultabb lett. Néha még mindig összerezzen egy-egy hangosabb szó hallatán, de már mosolyog. Én is tanulom újra az életet – rendetlenséggel együtt.
Sokan kérdezik: miért tűrtem ilyen sokáig? Miért nem léptem előbb? Talán mert hittem abban, hogy a szeretet mindent megoldhat. De most már tudom: néha el kell engedni azt, aki csak akkor szeret, ha minden tökéletes körülötte.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet alkalmazkodni mások elvárásaihoz anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?