Az a nap, amikor minden megváltozott – Egy budapesti élet története

– Anikó, azonnal gyere be a kórházba! – recsegte a telefonban egy ismeretlen női hang. A szívem kihagyott egy ütemet. Hajnal volt, a gyerekek még aludtak, én pedig a konyhában kavargattam a kávét, amikor ez a mondat mindent megváltoztatott.

A kórház folyosóján futva próbáltam visszaemlékezni, mikor láttam utoljára Gábort. Előző este későn ért haza, fáradt volt, alig szólt hozzám. Most pedig ott feküdt egy steril szobában, fehér lepedő alatt, csövek között. Az orvos csak annyit mondott: „Súlyos autóbaleset. Szerencséje volt, hogy életben maradt.”

Azt hittem, ez lesz a legrosszabb napom. De tévedtem.

Miközben Gábor eszméletlenül feküdt, egy nő jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, elegáns – és ismerős. „Jó napot, Anikó vagyok, Gábor felesége” – mutatkoztam be automatikusan. A nő zavartan nézett rám, majd halkan megszólalt: „Én is Anikó vagyok. De engem mindenki Nórának hív.”

A világ megállt körülöttem. Nóra? Ki ez a nő? Miért van itt? Miért sír?

Az anyósom, Ilona néni is megérkezett. „Te tudtad?” – suttogtam neki kétségbeesetten. Ő csak lesütötte a szemét. „Anikó, nem most van itt az ideje…”

Az elkövetkező napokban minden darabokra hullott. Gábor magához tért, de nem nézett rám. Nóra minden nap bejött hozzá, és amikor azt hitte, nem látom, megsimogatta a kezét. Egy este végül szembesítettem Gábort:

– Ki ez a nő? Mi folyik itt?

– Anikó… sajnálom… – kezdte remegő hangon. – Nóra… ő… ő az életem része már évek óta.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hogy nem vettem észre semmit? A gyerekekre gondoltam: Dóri és Marci mit fognak szólni? Hogy magyarázom el nekik, hogy az apjuknak két családja van?

Az anyósom próbált vigasztalni: „Gábor mindig is nehéz természet volt… de szeret téged!”

– Szeret? Akkor miért csalt meg éveken át? – kiabáltam rá.

A család széthullott. Dóri bezárkózott a szobájába, Marci dühösen vágta be maga mögött az ajtót. Az apám azt mondta: „Anikó, ne hagyd magad! Egy asszonynak tartania kell magát!” De én csak sírni tudtam.

Nóra egyszer odajött hozzám a kórházi folyosón:

– Nem akartam így… én sem tudtam rólad sokáig… Gábor azt mondta, elváltatok.

– Hazudott neked is – feleltem keserűen.

Hetekig tartott ez az őrület. Mindenki engem sajnált vagy hibáztatott. A munkahelyemen is éreztem a suttogást: „Láttad Anikót? Hallottad, mi történt velük?”

Egy este leültem Gábor mellé.

– Mit akarsz most? Vissza akarsz jönni hozzánk? Vagy Nórával akarsz élni?

– Nem tudom… elveszett vagyok… – suttogta.

Akkor döntöttem el: nem engedem, hogy tovább bántson minket. Elköltöztem a gyerekekkel anyámhoz Zuglóba. Új életet kezdtem – vagy legalábbis próbáltam.

De minden este ugyanaz a kérdés gyötört: hogyan bízhatnék meg valaha újra valakiben? Honnan tudhatom, hogy amit látok és hallok, az igaz?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent magunk mögött hagyni és újrakezdeni?