Végrendelet nélkülem: Egy titok, ami összetörte az életem
– Hogy mondod, Juli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a temetés utáni napon a konyhaasztalnál ültem, és a kezem között szorongattam azt a hivatalos borítékot. A nővérem arca sápadt volt, szemeiben egyszerre tükröződött részvét és félelem. – Azt mondja az ügyvéd, hogy minden… minden a nevén van. Egy bizonyos Szabó Katalin nevén. Nem tudja, ki ő.
A világ megállt körülöttem. A férjem, Gábor, akivel húsz éve éltem együtt, akivel együtt építettük fel a családi pékséget Zuglóban, akivel közös álmokat szőttünk – mindent egy idegen nőre hagyott? A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsbe rándult. Az asztalon ott feküdt Gábor fényképe, mellette az üres kávéscsésze, amit még aznap reggel mosogattam el, amikor elütötte az autó.
– Ez valami tévedés – suttogtam. – Biztosan csak adminisztrációs hiba. Gábor soha nem tenne ilyet velem.
Juli csak némán bólintott. Láttam rajta, hogy ő sem hiszi el igazán, de nem akarja tovább bántani a lelkemet. Aznap este nem aludtam. Csak ültem a sötétben, hallgattam a ház csendjét, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit talán figyelmen kívül hagytam. Vajon mikor kezdett el titkolózni? Mikor váltunk el egymástól annyira, hogy már nem is ismertem őt?
Másnap reggel az ügyvédnél ültem. Dr. Tóth László komoly arccal nézett rám.
– Sajnálom, Anna, de Gábor végrendelete egyértelmű. A teljes vagyonát Szabó Katalin örökli. Ön… ön sajnos semmit sem kap.
– De hát… miért? Ki ez a nő? – kérdeztem kétségbeesetten.
Az ügyvéd csak megrázta a fejét.
– Nem tudom. De ha szeretné, utána tudok nézni.
Hazafelé menet úgy éreztem magam, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. A házunk most idegennek tűnt. A falakon Gábor képei, a közös nyaralásaink emlékei – mind-mind hazugság lett volna?
A következő napokban Juli és én próbáltuk kideríteni, ki lehet Szabó Katalin. Felhívtuk Gábor régi barátait, átnéztük a telefonját, az e-mailjeit. Semmi nyom. Mintha ez a nő nem is létezett volna.
Egyik este aztán csöngettek. Egy magas, barna hajú nő állt az ajtóban. Határozottan lépett be.
– Anna vagyok – mutatkoztam be remegő hangon.
– Tudom – felelte halkan. – Én vagyok Szabó Katalin.
A nappaliban leültünk egymással szemben. Juli is ott volt, feszült csendben figyelt minket.
– Sajnálom, hogy így kell találkoznunk – kezdte Katalin. – Nem akartam bántani senkit. Gábor… Gábor az apám volt.
A szavak úgy csaptak le rám, mint egy villámcsapás.
– Ez… ez lehetetlen! – kiáltottam fel.
Katalin elővett egy borítékot. Benne régi levelek, fényképek – Gábor fiatalabb korából. Egy nővel állt rajtuk, akit sosem láttam. A levelekben Gábor írta: „Katalinról soha nem beszélhetek otthon…”
A világom darabokra hullott. Gábor egész életében titkolt egy másik családot? Egy lányt? És most mindent neki adott?
– Nem tudtam rólad – mondta Katalin halkan. – Csak néhány éve keresett meg apám. Akkor tudtam meg, hogy létezik egy másik családja is…
Juli átölelt hátulról, én pedig csak sírtam. Az egész életem hazugság volt? Húsz évig éltem valaki mellett úgy, hogy nem ismertem igazán?
A következő hetekben minden megváltozott. A pékségből kiraktak – Katalin jogilag mindent örökölt. Az otthonunkat is el kellett hagynom. Az emberek suttogtak utánam a boltban: „Hallottad? A férje mindent egy másik nőre hagyott…”
Az anyám sírva hívott fel:
– Anna, gyere haza vidékre! Itt legalább biztonságban leszel.
De nem akartam menekülni. Tudni akartam az igazságot. Miért titkolt el mindent Gábor? Miért nem beszélt velem?
Katalinnal többször találkoztunk még. Lassan rájöttem: ő sem hibás ebben az egészben. Ő is csak egy áldozat volt – ahogy én is.
Egy nap aztán leültünk egymással szemben a Duna-parton.
– Mit szeretnél most tenni? – kérdezte csendesen.
– Új életet kell kezdenem – feleltem halkan. – De előbb meg kell bocsátanom magamnak… és talán egyszer apádnak is.
Katalin bólintott.
Most itt ülök egy albérletben Angyalföldön, és próbálom újraépíteni magam. Néha még mindig felriadok éjszaka: vajon tényleg ennyire nem ismertem azt az embert, akit szerettem? Vajon hányan élnek még így Magyarországon – titkokkal, hazugságokkal körülvéve?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszik bennünk a bizalom?