Egy hazugság árnyékában – Egy anya vallomása

– Anya, hogy tehetted ezt velem? – ordította Dóra, miközben a nappali közepén állt, könnyekkel az arcán. A szívem összeszorult, ahogy néztem őt, a lányomat, akit a világon mindennél jobban szerettem. Nem értettem, mi történik. Csak álltam ott, bénultan, és próbáltam felfogni a szavakat.

– Dóra, miről beszélsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Ne játszd meg magad! Mindenki tudja már! – kiabálta vissza, majd kiviharzott a lakásból. A bejárati ajtó hangos csattanással zárult mögötte. Ott maradtam egyedül, a csendben, amely hirtelen elviselhetetlenül nehéz lett.

Aznap este minden megváltozott. A férjem, Gábor sem nézett rám ugyanúgy. Kerülte a tekintetem, és amikor kérdeztem, csak annyit mondott: „Majd megbeszéljük.” De sosem beszéltük meg igazán. Másnap reggel már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmegyek pár napra. Gondolkodnom kell.”

A következő napokban mindenki elfordult tőlem. Az anyósom nem vette fel a telefont, a barátnőim hirtelen elfoglaltak lettek. Az utcán is éreztem a szomszédok pillantásait. Mintha mindenki tudott volna valamit, amit én nem.

Aztán megtudtam: Dóra azt állította, hogy elloptam tőle egy nagyobb összeget – a pénzt, amit az egyetemi tandíjára spórolt. Azt mondta mindenkinek, hogy csak én férhettem hozzá a borítékhoz. A családunkban mindig is voltak anyagi gondok, de soha nem süllyedtem volna odáig, hogy a saját lányomat meglopjam.

Próbáltam beszélni vele. Napokig hívtam, írtam neki üzeneteket:

– Dóra, kérlek, beszélj velem! Nem én voltam! – könyörögtem.

De csak egy rövid választ kaptam: „Hagyj békén.”

Gábor sem hitt nekem. Egy este leült velem szemben az asztalhoz:

– Erzsi, mondd el az igazat! Ha tényleg szükséged volt arra a pénzre, miért nem szóltál nekem? – kérdezte fáradtan.

– Gábor, esküszöm az életemre, nem én voltam! – sírtam el magam.

– Akkor ki? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott összetörve.

A hetek hónapokká nyúltak. Gábor végül elköltözött. Dóra nem jött haza többet. Egyedül maradtam abban a lakásban, ahol annyi boldog emlékünk volt. Minden nap újra és újra lejátszottam magamban a történteket: hol ronthattam el? Miért nem hisz nekem senki?

A munkahelyemen is megváltozott minden. A kollégáim suttogtak mögöttem. Az egyik nap főnököm behívott:

– Erzsi, tudod jól, hogy szeretünk téged itt… de mostanában sok a probléma körülötted. Nem lenne jobb egy kis szabadságot kivenni?

Tudtam, hogy ez csak ürügy volt. Féltek tőlem. Féltek attól, hogy talán tényleg képes lennék ilyesmire.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Folyton azon gondolkodtam: vajon Dóra tényleg hiszi ezt rólam? Vagy csak valaki más ültette a fejébe ezt az egészet? Próbáltam visszaemlékezni minden apró részletre abból a hétvégéből, amikor eltűnt a pénz. Eszembe jutott, hogy Dóra barátnője, Zsófi is ott aludt nálunk akkor…

Egyik este váratlanul csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Dóra állt ott, sápadtan és megtörten.

– Anya… beszélnünk kell – mondta halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben.

– Anya… én… – kezdte sírva – Zsófi vette el azt a pénzt. Megmondta nekem tegnap este. De én annyira féltem attól, hogy te haragudni fogsz rám, amiért ilyen barátokat választok… hogy inkább rád fogtam mindent.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt könnyes szemmel.

– Sajnálom… annyira sajnálom! – zokogta Dóra.

Megöleltem őt. De valami eltört bennem azon az estén. Tudtam, hogy megbocsátok neki – hiszen ő a lányom –, de azt is tudtam: ez a seb örökre ott marad bennem.

Gábor visszajött pár hét múlva. Próbáltunk újra család lenni, de már semmi sem volt ugyanaz. Az anyósom soha többé nem nézett rám úgy, mint régen. A barátaim közül többen végleg eltűntek az életemből.

Azóta is gyakran gondolkozom azon: vajon lehet-e újrakezdeni mindent egy ilyen árulás után? Vissza lehet-e szerezni azt a bizalmat, amit egyszer már elvettek tőlünk?

Talán ti tudjátok erre a választ… Vajon ti mit tennétek az én helyemben?