Amit a szomszédok gondoltak: Egy szerelem, előítéletek és egy fal története

– Már megint ott vannak az ablak alatt – suttogta anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem odafigyelni a kinti hangokra. A szomszédok, mint mindig, most is ott álltak a kerítésnél, összesúgtak, és minden mozdulatunkat figyelték. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne valami.

– Nem érdekel, mit gondolnak – mondtam halkan, de a hangom remegett. Valójában nagyon is érdekelt. Mióta Gáborral együtt vagyok, mintha mindenki ellenünk fordult volna. A mi utcánkban nem volt szokás, hogy valaki „idegenből” hozzon párt magának. Gábor csak a szomszéd faluból jött, de ez itt, a pesti agglomerációban már elég volt ahhoz, hogy kívülállónak tartsák.

Anyám sóhajtott. – Tudod, hogy apád mit mondana erről…

– Apám már nincs itt – vágtam rá túl gyorsan. A gyomrom összeszorult. Apám halála óta minden megváltozott. Anyám egyedül maradt velem, és mintha minden döntésemet az ő félelmei irányítanák.

Aznap este Gábor átjött. Az udvaron álltunk, amikor meghallottuk a szomszéd, Ilonka néni hangját:

– Na, megint itt van az a fiú! – kiáltotta be a kerítésen keresztül. – Vigyázzon vele, Kati! Az ilyenek csak bajt hoznak!

Gábor elvörösödött, de nem szólt semmit. Csak rám nézett, és láttam a szemében azt a fájdalmat, amit én is éreztem.

– Nem kellene ezt csinálnunk – mondta halkan. – Nem akarom, hogy miattam szenvedj.

– Nem miattad szenvedek – feleltem. – Hanem miattuk.

A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Amikor eldöntöttük, hogy közös házat építünk az üres telken, amit apám hagyott rám, a szomszédok összefogtak ellenünk. Petíciót írtak, hogy ne engedjék meg az építkezést. Azt mondták, Gábor családja „rossz hírű”, mert az apja egyszer verekedett a kocsmában.

Anyám egyre idegesebb lett. Egy este sírva fakadt:

– Kati, nem akarom, hogy tönkretedd az életed! Mi lesz veled, ha mindenki hátat fordít?

– Miért fontosabb neked mások véleménye, mint az én boldogságom? – kérdeztem kétségbeesetten.

De ő csak a fejét rázta.

Az építkezés lassan haladt. Minden napra jutott valami akadály: eltűnt anyagok, megrongált szerszámok, névtelen levelek a postaládában. Egyik este Gábor dühösen jött át:

– Valaki kiszúrta a kocsink kerekét! – mondta. – Ez már túl sok!

Éreztem, ahogy bennem is nő a harag és a tehetetlenség. Próbáltam beszélni Ilonka nénivel:

– Miért csinálják ezt? Mit ártottunk maguknak?

– Az ilyenek mindig bajt hoznak – felelte ridegen. – Az apád forogna a sírjában.

Ekkor értettem meg: nem csak Gáborról van szó. Az egész utca múltja, régi sérelmek és félelmek nehezedtek ránk.

Egy este anyám elővett egy régi dobozt. Benne megsárgult levelek voltak.

– Tudod, miért féltelek ennyire? – kérdezte csendesen. – Az én első szerelmem is „idegen” volt. A családom elüldözte őt… és én sosem bocsátottam meg magamnak, hogy engedtem nekik.

Ránéztem anyámra, és először láttam benne az embert, aki ugyanúgy szenvedett az elvárások súlya alatt.

Másnap reggel Gáborral leültünk beszélni.

– Kati, ha akarod… elmegyek innen. Nem akarom tönkretenni az életed.

– Nem! – mondtam határozottan. – Nem menekülünk el! Ez a mi életünk!

Aznap este kiálltam az utca elé. Hangosan mondtam el mindenkinek:

– Elég volt! Nem érdekelnek többé a pletykák és az előítéletek! Ha valakinek baja van velünk, mondja meg a szemembe!

Csend lett. Ilonka néni lehajtotta a fejét. Lassan az emberek elszéledtek.

Azóta eltelt egy év. A házunk felépült. Még mindig vannak feszültségek, de már nem félek kimondani azt, amit érzek.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg ennyit számítanak mások véleményei? Megéri feladni önmagunkat csak azért, hogy beilleszkedjünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a szerelemért akkor is, ha mindenki ellenetek van?