Amikor az igazság fáj: Barátság, árulás és egy gyermek titka

– Miért pont most? – suttogtam magam elé, miközben Zsófi keze görcsösen szorította az enyémet. A kórházi szülőszoba neonfényei kegyetlenül világítottak ránk, mintha minden titkot ki akarnának égetni belőlünk. Zsófi arca eltorzult a fájdalomtól, de a szemében ott volt valami más is – félelem, amit akkor még nem értettem.

Aztán megszületett a kislánya. Amikor először pillantottam rá, megfagyott bennem a vér. A baba bal szemén egy apró barna anyajegy volt, pont ugyanott, mint Gáboron. És a szeme… ugyanaz a mélyzöld árnyalat, amit minden reggel láttam a férjem arcán.

– Milyen gyönyörű! – mondta Zsófi remegő hangon, de nem nézett rám. Csak nézte a babát, mintha attól félne, hogy egyetlen pillantásommal leleplezem őt.

Aznap este hazamentem. Gábor a kanapén ült, kezében sörrel, és valami focimeccset nézett. Amikor beléptem, rám mosolygott.

– Minden rendben ment? – kérdezte.

– Igen – feleltem röviden, de a hangom idegenül csengett. A fejemben csak az járt: lehetetlen. Ez csak véletlen. De ahogy újra és újra felidéztem a baba arcát, egyre biztosabb lettem benne: valami nincs rendben.

Az elkövetkező napokban kerültem Gábort. Zsófi is ritkábban jelentkezett. Egyik este azonban kaptam tőle egy üzenetet: „Beszélnünk kell.”

A Margit-szigeten találkoztunk. Ő már ott ült egy padon, karikás szemekkel, összegörnyedve.

– Anna… – kezdte halkan. – Tudom, hogy tudod.

– Mit tudok? – kérdeztem, de már remegett a hangom.

– A gyerek… Gáboré.

Mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le. Zsófi sírni kezdett.

– Csak egyszer történt meg… Részeg voltam… Veszekedtetek akkoriban… Annyira sajnálom!

Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem magam elé. Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, de minden gondolat csak visszhangzott bennem: árulás. A legjobb barátnőm és a férjem.

Hazamentem. Gábor már várt rám.

– Zsófi hívott – mondta csendesen. – Mindent elmondott.

– Miért? – kérdeztem tőle sírva. – Miért tetted ezt velem?

– Nem tudom… Hibáztam. Nagyon sajnálom. De szeretlek téged!

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz Budafokra. Anyám nem kérdezett semmit, csak átölelt és hagyta, hogy kisírjam magam.

Hetekig nem beszéltem Gáborral. Zsófi is csak egyszer keresett: „Kérlek, bocsáss meg!” – írta. De hogyan bocsássak meg annak, aki mindent elvett tőlem?

A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A pletykák gyorsan terjednek egy budapesti könyvelőirodában. Egyik nap az egyik kolléganőm, Ági odajött hozzám:

– Anna, ha beszélni akarsz róla…

– Köszönöm, de most nem tudok – feleltem.

Minden reggel úgy éreztem magam, mintha egy idegen testben élnék. A tükörbe néztem és nem ismertem fel azt a nőt, aki visszanézett rám.

Egy hónap telt el így. Egyik este anyám leült mellém a konyhában.

– Anna, nem élhetsz örökké haragban magaddal és másokkal sem. Gondold végig: mit szeretnél igazán?

Nem tudtam válaszolni neki. Csak sírtam.

Aztán egy reggel kaptam egy képeslapot Zsófitól. Egy fotó volt rajta: ő és a kislánya a Városligetben. A hátulján csak ennyi állt: „Sajnálom.”

Valami megmozdult bennem. Elhatároztam, hogy találkozom vele.

A Városligetben várt rám. Amikor megláttam őket együtt – Zsófit és a kislányát –, egyszerre éreztem haragot és szánalmat.

– Anna… – kezdte újra könnyes szemmel –, nem kérek semmit… csak azt szeretném, ha egyszer megbocsátanál nekem.

Némán bólintottam. Nem tudtam még megbocsátani, de már nem akartam tovább gyűlölni sem.

Gáborral is leültünk beszélgetni pár héttel később egy kávézóban a Bartók Béla úton.

– Elengedlek – mondtam neki halkan –, mert nem tudok többé bízni benned. De azt kívánom, hogy boldog légy… akár nélkülem is.

Hazafelé menet végre úgy éreztem: talán egyszer újra megtalálom önmagamat.

Most itt ülök az ablakban egy esős júniusi estén és azon gondolkodom: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy örökre magunkban hordozzuk ezt a fájdalmat?