„A fiam felesége tönkreteszi a családunkat?” – Egy anya harca a szeretetért és a hatalomért

– András, most azonnal gyere ide! – kiáltottam ki az előszobába, miközben remegő kézzel szorítottam a konyhapult szélét. A hangom éles volt, mint a kés, és még magam is meglepődtem rajta. A fiam arca megjelent az ajtóban, szemeiben aggodalom és fáradtság keveredett.

– Mi történt, anya? – kérdezte halkan, de már tudta. Az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki: Martina.

– Nem tűröm tovább ezt! – csattantam fel. – Nem fogja tönkretenni a családunkat! Érted? Ha nem fékezed meg az ambícióit, meglátod, mire vagyok képes!

András csak állt ott, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valamin. De már nem volt kisfiú. Harmincnégy éves férfi volt, saját családdal – de én még mindig az anyja vagyok. És az anyák nem adják fel könnyen.

Martina két éve jelent meg az életünkben. Egy vidéki városból származott, okos volt és céltudatos. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Túl sokat kérdezett, túl gyorsan akart mindent. Amikor András bemutatta őt nekünk, László, a férjem csak annyit mondott: „Szép lány, de vigyázzatok vele.” Akkor még nem értettem, mire gondol.

Az esküvő után minden megváltozott. Martina átvette az irányítást: új szabályokat hozott a házban, átrendezte a nappalit, sőt még a vasárnapi ebéd menüjébe is beleszólt. A legrosszabb azonban az volt, ahogy Andrást befolyásolta. A fiam egyre ritkábban jött át hozzánk, és ha mégis, mindig sietett vissza hozzá. Egyre többször mondott nemet nekem – olyan dolgokra is, amiket korábban természetesnek vettünk.

Egyik este Lászlóval ültem a konyhában, amikor András felhívott.

– Anya, Martina szeretné, ha idén karácsonykor náluk lennénk – mondta bizonytalanul.

– Náluk? – kérdeztem vissza döbbenten. – Hát nem nálunk szoktuk ünnepelni? Minden évben!

– Tudom… de most másképp szeretnék.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. László csak annyit mondott: „Ne hagyd magad.”

Ettől kezdve minden nap harc volt. Martina új munkát kapott Budapesten egy multinál, és András is követte. Elköltöztek a régi lakásból egy modern lakóparkba. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

Egy vasárnap délután váratlanul beállítottak hozzánk. Martina mosolygott, de a mosolya hideg volt.

– Katalin néni, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte udvariasan.

Bementünk a nappaliba. Ő leült velem szemben.

– Tudom, hogy nehéz önnek elfogadni a változásokat – kezdte halkan –, de András már felnőtt ember. Szeretném, ha tiszteletben tartaná a döntéseinket.

Éreztem, ahogy elönt a düh.

– Én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek – mondtam remegő hangon –, de nem úgy, hogy közben mindent elveszítek!

Martina felállt.

– Nem akarjuk önt elveszíteni. De ha továbbra is akadályoz minket…

Nem fejezte be a mondatot. De értettem.

Aznap este András felhívott.

– Anya… kérlek… próbáld megérteni Martinát is. Ő csak jót akar.

– És én? Én nem akarok jót? – kérdeztem vissza sírva.

Hetekig nem beszéltünk. A ház üres volt és hideg. László próbált vigasztalni:

– Majd visszajönnek. Mindig visszajönnek.

De én tudtam: valami végleg megváltozott.

Egyik este András váratlanul beállított hozzánk – egyedül. Leült mellém a kanapéra.

– Anya… Sajnálom. Nem akartam megbántani téged. De Martina… ő másképp látja a világot. És én szeretem őt.

Néztem a fiamat, és rájöttem: talán tényleg el kell engednem őt ahhoz, hogy boldog legyen. De hogyan engedhetném el azt, amiért egész életemben harcoltam?

Azóta is minden nap ezen gondolkodom: meddig mehet el egy anya a szeretet nevében? Hol van az a határ, ahol már nem védelem, hanem rombolás az aggódás?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig harcolnátok azért, akit szerettek?”