Fogságban a Szeretet Árnyékában: Zsófi Útja a Szabadság Felé

– Hol voltál ilyen sokáig, Zsófi? – Gábor hangja élesen hasított át a lakáson, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. A kezem remegett, miközben letettem a táskám. Csak a Sparban voltam, tejért és kenyérért, de már tudtam, hogy ez sem lesz elég jó magyarázat.

– A pénztárosnál hosszú volt a sor – motyogtam halkan, kerülve a tekintetét. Gábor közelebb lépett, és éreztem az illatán, hogy már megint ivott. – Remélem, nem költöttél többet, mint amit mondtam – sziszegte. A szívem összeszorult. Megszoktam már ezt az érzést: minden hónapban átadtam neki a fizetésemet, ő pedig kiosztotta nekem a napi költőpénzt. Eleinte azt hittem, ez normális. Hogy így működik egy házasság.

Az anyám mindig azt mondta: „Zsófikám, egy nőnek biztonság kell.” Gábor biztonságot ígért – és én hittem neki. Az esküvőnk napján még boldog voltam. Aztán lassan minden megváltozott. Először csak apró dolgok: miért nem főztem levest hétköznap is, miért beszélgetek olyan sokat a kolléganőimmel. Aztán jöttek a nagyobb dolgok: miért akarok külön bankszámlát, miért akarok saját döntéseket hozni.

Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, felhívtam a nővéremet, Katát. – Kata, szerinted normális ez? Hogy minden forintot el kell számolnom? – kérdeztem sírva. – Zsófi, ez nem szeretet – válaszolta halkan. – Ez kontroll. Nem látod?

Dehogy láttam. Vagy inkább nem akartam látni. Féltem attól, hogy ha elismerem: baj van, akkor minden összeomlik. Hogy akkor már nem csak a pénzemet veszítettem el, hanem mindent.

A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. Az irodában néha azt vettem észre, hogy csak ülök az üres képernyő előtt, és azon gondolkodom: vajon Gábor most éppen mit csinál otthon? Vajon ellenőrzi-e a telefonomban az üzeneteket? Vajon megint számon fog-e kérni valami miatt?

Egy nap az egyik kolléganőm, Eszter odajött hozzám ebédszünetben. – Zsófi, minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában… – kérdezte óvatosan. Majdnem elsírtam magam. De csak annyit mondtam: – Kicsit sok most minden.

Az igazi törés akkor jött el, amikor Gábor egy este dühösen hozzám vágta a pénztárcámat. – Ha ennyire akarsz önálló lenni, tessék! – ordította. De másnap reggel már bocsánatot kért, virágot hozott és azt mondta: „Szeretlek, csak aggódom érted.” És én megint elhittem neki.

A szüleim sosem látták ezt az oldalt. Ha néha panaszkodtam anyának, csak legyintett: „Minden házasságban vannak nehézségek.” De ezek nem egyszerű nehézségek voltak. Ez már félelem volt.

Egyre többször gondoltam arra: mi lenne, ha egyszerűen elmennék? De hova mennék? Egy albérletbe Budapesten? Hogyan kezdeném újra harmincöt évesen? És mi lesz a barátainkkal? Mit mondanék nekik?

Egyik este azonban minden megváltozott. Gábor megint dühös volt – most azért, mert szerinte túl sokat beszéltem Katával telefonon. – Mit beszéltek ti annyit? Rólam pletykáltok? – kiabálta. Akkor először éreztem azt, hogy tényleg veszélyben vagyok. Aznap éjjel alig aludtam.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem Katához. Ő csak annyit mondott: – Végre! Már régóta vártam erre.

Az első napok szörnyűek voltak. Folyton bűntudatom volt: talán tényleg én rontottam el mindent? Talán túl érzékeny vagyok? De Kata minden este leült mellém egy csésze teával és azt mondta: – Zsófi, jogod van boldognak lenni.

Lassan elkezdtem hinni neki. Elkezdtem újra dolgozni – most már nem csak azért, hogy Gábornak adjam a pénzt, hanem magamért is. Megtanultam újra örülni apró dolgoknak: egy sétának a Margitszigeten, egy jó könyvnek vagy egy csendes reggelnek kávéval.

Gábor persze próbált visszahúzni: üzeneteket írt, hívogatott, könyörgött és fenyegetett felváltva. De már nem mentem vissza.

Most itt ülök Kata kanapéján és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan hiszik azt, hogy a szeretet egyenlő az önfeladással?

Talán sosem lesz könnyű újrakezdeni. De legalább most már tudom: jogom van szabadnak lenni.

Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, ami már rég nem szeretet?