Az első vacsora a leendő anyósomnál: Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Nem fogok még egyszer mondani semmit, Anna! – csattant fel Éva néni, miközben a leveseskanalat olyan erővel tette le az asztalra, hogy a porcelán csilingelt. A szívem a torkomban dobogott, és éreztem, ahogy a tenyerem izzad. Ott ültem a hosszú, sötétbarna asztalnál, a párom, Gábor mellett, és próbáltam nem észrevenni, hogy mindenki engem néz. Az első vacsora a leendő anyósomnál – erre készültem napok óta. De erre nem lehetett felkészülni.

Gábor szorosan fogta a kezem az asztal alatt, mintha ezzel próbálná tompítani a feszültséget. Éva néni tekintete villámokat szórt rám, de leginkább a saját lányára, Katára. A család többi tagja – Gábor apja, László bácsi és a nagymama, Marika néni – némán kanalazták a húslevest. A levegőben ott vibrált valami kimondatlan harag.

– Anna, kérsz még levest? – kérdezte Gábor halkan, de Éva néni közbevágott:

– Nem kell mindent túletetni! Majd ha éhes lesz, szól. Nálunk nem szokás pazarolni.

Elpirultam. Nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek-e vagy inkább elnézést kérjek. Otthon nálunk mindig azt tanították, hogy vendégnek mindent kínálni kell, de itt úgy tűnt, más szabályok uralkodnak.

A vacsora alatt minden apró mozdulatomat figyelték. Amikor megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni – például arról, hogy milyen szép a kertjük –, Éva néni csak annyit mondott:

– Azért ilyen szép, mert én dolgozom rajta minden nap. Nem magától nő meg semmi.

Kata közben csendben sírdogált az asztal végén. Később megtudtam Gábortól, hogy aznap veszett össze az anyjával, mert Katának más tervei voltak az életével, mint amit Éva néni elvárt volna tőle. Kata fodrásznak tanult volna, de az anyja szerint „az nem rendes munka”.

A desszertnél László bácsi végre megszólalt:

– Anna, te honnan is jöttél pontosan?

– Szegedről – feleltem halkan.

– Ott is ilyen… – keresgélte a szavakat –, szóval ott is ilyenek a családi vacsorák?

Nem tudtam eldönteni, mire gondol. Talán arra céloz, hogy nálunk nincs ennyi feszültség? Vagy csak egyszerűen kíváncsi? Próbáltam mosolyogni:

– Nálunk mindenki beszélget vacsora közben. Néha veszekszünk is, de általában jó hangulatban telik az este.

Éva néni felhorkant.

– Nálunk nincs idő csevegésre. Mindenkinek megvan a maga dolga.

Gábor ekkor halkan odasúgta:

– Ne haragudj rájuk. Anyám mindig ilyen volt. Csak nehéz neki elfogadni az újat.

A vacsora után segíteni akartam elpakolni, de Éva néni rám szólt:

– Vendég vagy. Ülj le! Majd mi elintézzük.

De ahogy elfordultam az asztaltól, hallottam, ahogy Marika néni suttogva mondja Éva néninek:

– Nem lesz ez így jó. Az a lány túl más nekünk.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ennyire kilógok ebből a családból? Gáborral már két éve együtt vagyunk, és most először éreztem azt, hogy talán sosem fogok igazán beilleszkedni ide.

Később Gáborral kimentünk a kertbe levegőzni. A holdfényben láttam rajta az aggodalmat.

– Sajnálom ezt az egészet – mondta halkan. – Tudom, hogy anyám nehéz eset. De én téged szeretlek.

– És ha sosem fogad el? – kérdeztem vissza.

Gábor csak vállat vont.

– Akkor majd mi ketten megoldjuk valahogy.

De vajon tényleg elég lesz a szerelmünk ahhoz, hogy áthidaljuk ezt a szakadékot? Vajon képes vagyok-e feladni önmagam csak azért, hogy beilleszkedjek egy olyan családba, ahol minden mozdulatomat figyelik és megítélik?

Amikor hazafelé indultunk Gáborral, végig ez járt a fejemben. Vajon hol húzódnak a határaim? Meddig vagyok hajlandó alkalmazkodni? És vajon tényleg elég erős-e a szerelmünk ahhoz, hogy mindezt túléljük?

„Lehet egyáltalán két ennyire különböző világot összeegyeztetni? Vagy előbb-utóbb valamelyikünknek fel kell adnia önmagát?”