Az örökség terhe: Harc a fiamért a gyász árnyékában
– Nem engedem, hogy elvegyétek tőlem! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, és a hangom visszhangzott a régi parkettán. Anyósom, Ilona és sógorom, Zsolt ott ültek velem szemben, arckifejezésük egyszerre volt hideg és könyörtelen. A fiam, Máté a szobája ajtajában állt, szorosan markolta a plüssmackóját.
Gábor halála után minden összedőlt. Egyik pillanatról a másikra lettem özvegy, egyedülálló anya, és egy ház tulajdonosa, amelyben minden bútor, minden kép a múltunkat idézte. De az örökség nemcsak a ház volt: Gábor vállalkozása is rám maradt, és ezzel együtt a családi viszályok is felszínre törtek.
Az első hetekben csak a gyász volt. Máté éjszakánként sírva ébredt, én pedig csendben ültem az ágya szélén, simogattam a haját, és próbáltam elhinni, hogy egyszer majd újra rendben lesz minden. De aztán jöttek a telefonok. Zsolt először csak érdeklődött: „Ugye tudod, hogy Gábor rám is gondolt az üzletben?” – kérdezte egy este. Aztán Ilona is egyre többször jelent meg nálunk, hozott levest, süteményt, de minden alkalommal szóba hozta az örökséget.
Egyik délután Zsolt váratlanul beállított. – Kata, beszélnünk kell – mondta határozottan. – Az üzlet nem maradhat csak rád. Gábor mindig azt akarta, hogy együtt vigyük tovább.
– Én nem tudom ezt csinálni – suttogtam. – Nem értek hozzá…
– Akkor add át nekem! – vágta rá Zsolt. – Én tudom, hogyan működik ez az egész.
De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Gábor sosem beszélt arról, hogy Zsoltot be akarná vonni. Sőt, mindig azt mondta: „Kata, ha velem bármi történik, te és Máté vagytok az elsők.”
A család lassan két táborra szakadt. Anyám próbált támogatni: – Ne hagyd magad! Ez a tiéd és Mátéé! – mondta újra meg újra. De Ilona minden alkalommal sírva fakadt: – Az én fiam is ezt akarta volna…
Az ügyvédnél találkoztunk mindannyian. A végrendelet világos volt: minden rám és Mátéra szállt. Zsolt arca eltorzult a dühtől.
– Ez nem igazságos! – csattant fel. – Én is dolgoztam az üzletben!
– De Gábor így döntött – válaszoltam remegő hangon.
A következő hetek pokoliak voltak. Zsolt fenyegető üzeneteket küldött, Ilona pedig minden nap felhívott, könyörgött vagy éppen vádaskodott. Máté egyre zárkózottabb lett. Egy este odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogsz elmenni?
– Soha nem hagylak el – suttogtam könnyek között.
Az üzlet közben hanyatlani kezdett. Nem értettem hozzá, de nem bíztam Zsoltban sem. Próbáltam segítséget kérni régi alkalmazottaktól, de sokan Zsolt oldalára álltak. Egyedül maradtam a döntésekkel és a felelősséggel.
Egyik reggel Máté lázasan ébredt. Az orvos azt mondta: stressz okozza. Akkor értettem meg igazán: nemcsak magamért kell harcolnom, hanem érte is.
Egy este anyám átjött.
– Kata, nem bírod ezt egyedül. Adj el mindent! Kezdjetek új életet!
– És ha Gábor emléke ezzel végleg eltűnik? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Az emlékek benned élnek tovább – felelte halkan.
Hetekig vívódtam. Végül úgy döntöttem: eladom az üzletet egy megbízható vevőnek. A házat megtartottam magunknak. Zsolt dühöngött, Ilona sírt, de én először éreztem magamban erőt.
Máté lassan újra mosolygott. Egy este odabújt hozzám:
– Anya, most már minden rendben lesz?
Elgondolkodtam. Vajon tényleg rendben lesz valaha? Megérte mindent feladni azért, hogy megvédjem őt? Vagy csak elvesztettem mindent?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azoknak, akik a legnehezebb pillanatban árulnak el minket?