Harmincöt évesen egyedül – Egy magyar nő vallomása a családról, bizalomról és újrakezdésről

– Miért nem hív már vissza? – néztem rá a telefonom kijelzőjére, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a sötétedő budapesti utcát bámultam az ablakon át. A telefonom némán hevert előttem, mintha csak gúnyolódna rajtam. A csendben csak a hűtőszekrény zümmögése hallatszott. Harmincöt éves vagyok, és egyedül. Ez a mondat minden reggel velem kel, minden este velem fekszik.

Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Zsófi, mikor lesz már unokám? Más lányok már rég családot alapítottak!” Mindig ugyanaz a lemez. Gyerekkoromban is így volt: „Ne bízz senkiben, Zsófi! Az apád is elhagyott minket.” Akkor még nem értettem, most már túl jól tudom, mit jelent.

Apu hét éves koromban ment el. Egyik reggel még ott ült az asztalnál, másnap már csak az üres szék maradt utána. Anyám soha nem beszélt róla többet, csak annyit mondott: „Férfiakban nem lehet megbízni.” Ez a mondat belém égett. Azóta minden férfitól féltem. Mindenkitől, aki közelebb akart kerülni hozzám.

A gimnáziumban volt egy fiú, Gergő. Ő volt az első, aki igazán tetszett. Együtt jártunk haza az iskolából, néha megfogta a kezemet. Egyik délután megcsókolt a Margit hídon. Hazamentem, és anyámnak elmeséltem. Ő csak legyintett: „Ne ábrándozz, Zsófi! Úgyis csalódni fogsz.” És tényleg. Gergő két hét múlva már más lánnyal sétált.

Azóta minden kapcsolatomban ott volt ez a félelem. Az egyetemen ismerkedtem meg Ádámmal. Ő volt az első, akinek igazán megnyíltam. Együtt terveztünk lakást bérelni Zuglóban, de amikor szóba került a közös jövő, bepánikoltam. Egy este összevesztünk egy apróságon – talán azon, hogy kinek kellene kivinni a szemetet –, de én úgy éreztem, ez már a vég kezdete. Másnap szakítottam vele.

A barátnőim – Dóri és Eszter – mindig próbáltak biztatni. „Zsófi, nem minden férfi olyan, mint apád!” – mondta Eszter egy pohár bor mellett a Kazinczy utcában. „Adj esélyt magadnak!” – kérlelt Dóri. De én csak mosolyogtam rájuk szomorúan.

A harmincadik születésnapomon anyám különösen kemény volt velem:
– Nézd meg magad! Se férj, se gyerek! Mit csináltál eddig az életeddel?
– Dolgozom, anya – válaszoltam fáradtan.
– Az nem élet! – csattant fel.

A munkahelyemen – egy XIII. kerületi könyvelőirodában – mindenki tudta rólam, hogy magányos vagyok. A kolléganőm, Ildikó mindig próbált összehozni valakivel: „Van egy remek fiú az unokaöcsém baráti körében! Magas, barna hajú, rendes családból.” De én már előre féltem: mi van, ha ő is csak elhagy majd?

Egyik este Ildikó szervezett egy közös vacsorát egy belvárosi étteremben. Ott volt az a fiú is – Tamásnak hívták –, tényleg kedves volt. Jól beszélgettünk, nevetett a vicceimen. A vacsora végén elkérte a számomat. Hazafelé menet remegő kézzel adtam meg neki.

Másnap reggel Tamás írt: „Nagyon jól éreztem magam tegnap! Szeretnélek újra látni.” Egész nap vártam az üzeneteit, de estére elbizonytalanodtam. Mi van, ha csak udvariasságból ír? Mi van, ha közben másnak is ír? Végül nem válaszoltam neki azonnal.

Két nap múlva újra írt: „Minden rendben?” Akkor már szégyelltem magam. Visszaírtam: „Bocsánat, sok volt mostanában a munka.” Megbeszéltünk egy újabb találkozót.

Aznap este anyám felhívott:
– Na mi újság? – kérdezte gyanakvó hangon.
– Találkoztam valakivel – mondtam óvatosan.
– Remélem, nem bízod rá rögtön az egész életed! – vágta rá.

Ez a mondat egész este ott visszhangzott bennem. A találkozón Tamás kedves volt és figyelmes. De én görcsösen figyeltem minden szavát: vajon tényleg őszinte? Nem csak játszik velem? Amikor megfogta a kezemet, ösztönösen visszahúztam.

Tamás nézett rám értetlenül:
– Valami baj van?
– Nem… csak… fáradt vagyok – hazudtam.

A harmadik találkozó után Tamás eltűnt. Nem keresett többé. Én pedig újra ott találtam magam egyedül a lakásomban.

A barátnőim kezdtek eltávolodni tőlem. Eszter férjhez ment és vidékre költözött; Dóri kisbabát várt. Egyre ritkábban találkoztunk. A Facebookon néztem a képeiket: babakocsi sétáltatás a Városligetben, családi ebéd vasárnaponként. Én pedig vasárnaponként egyedül főztem magamnak levest.

Egyik este anyám váratlanul beállított hozzám.
– Zsófi, ezt nem lehet így tovább! – mondta határozottan.
– Mit nem lehet? – kérdeztem ingerülten.
– Hogy így élsz! Egyedül! Ez nem normális!
– Anya, kérlek…
– Nem akarom azt látni, hogy ugyanúgy végzed, mint én! – tört ki belőle a sírás.

Ez volt az első alkalom, hogy anyám sírt előttem apám miatt. Akkor értettem meg igazán: ő sem tudott továbblépni soha.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Anyám elmesélte, mennyire szerette apámat; mennyire összetört benne valami, amikor elment. Megértettem: az ő félelmeit örököltem én is.

Másnap reggel úgy keltem fel, hogy először éreztem: változtatnom kell valamin. Felhívtam Tamást.
– Szia… Zsófi vagyok… Sajnálom, hogy eltűntem…
Csend volt a vonalban.
– Szia Zsófi… örülök, hogy hallak…

Hosszasan beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: apám hiányától kezdve anyám félelmein át addig, hogy mennyire nehéz nekem bízni valakiben.
Tamás csendben hallgatott végig.
– Tudod… én sem vagyok tökéletes – mondta végül halkan –, de szívesen adnék nekünk még egy esélyt.

Nem tudom még ma sem pontosan, hogyan tovább. De azt tudom: harmincöt évesen is lehet újrakezdeni. Lehet bízni valakiben – ha először magunkban kezdjük el keresni azt a bizalmat.

Vajon hányan élnek még így körülöttem? Hányan félnek attól, hogy újra csalódnak? És vajon tényleg csak rajtunk múlik-e a boldogságunk? Várom a gondolataitokat…