Az igazság súlya: Egy anya harca a hűtlenség árnyékában
– Miért nem veszi fel? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi ágyon ültem, és a telefonom kijelzőjén újra és újra Péter nevét néztem. A lányom, Lili, alig néhány órája született meg, az arca még piros volt, apró kezeivel görcsösen kapaszkodott belém. Az egész osztály csendes volt, csak egy-egy újszülött sírása törte meg a hajnal nyugalmát. Péternek már rég itt kellett volna lennie. Megígérte, hogy visszajön, amint vége a műszakjának.
A nővér kedvesen rám mosolygott, miközben bejött ellenőrizni a vérnyomásomat. – Minden rendben lesz, Zsuzsa – mondta halkan. De én csak bólintottam, és közben a gyomromban egyre nőtt a feszültség. Valami nem stimmelt.
Amikor végre csörgött a telefonom, nem Péter neve jelent meg, hanem egy ismeretlen szám. Felvettem.
– Halló? – szóltam bele bizonytalanul.
– Jó napot kívánok, Zsuzsanna? – egy női hang volt az. – Ne haragudjon, hogy zavarom… Én… én Katalin vagyok. Tudom, hogy furcsa, de… Péter miatt keresem.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Igen? – kérdeztem remegő hangon.
– Sajnálom, de muszáj volt megtudnom… Ön Péter felesége? Vagy barátnője?
A világ megállt körülöttem. – Élettársa vagyok. Most született meg a kislányunk.
A vonal túlsó végén csend lett. Majd Katalin sírni kezdett. – Nekem is van egy kisfiam tőle. És azt mondta, hogy velem akar lenni… Én nem tudtam magáról!
A telefon kiesett a kezemből. Lili felsírt az ölemben, én pedig csak ültem ott, mint akit fejbe vágtak. Az egész életem egy pillanat alatt értelmetlenné vált.
Aznap este Péter végül bejött hozzánk. Az arca fáradt volt, de amikor meglátta rajtam a könnyeket és a dühöt, rögtön tudta, hogy valami történt.
– Mi baj van? – kérdezte halkan.
– Katalin keresett – mondtam ki végül. – Mindent tudok.
Péter leült az ágy szélére, és lehajtotta a fejét. – Zsuzsa… én… sajnálom. Nem akartam bántani téged. Nem így terveztem…
– Akkor hogyan? – kiabáltam rá. – Hogy lehet ezt nem bántani? Hogy lehet két családot egyszerre vezetni? Hogy hazudhattál nekem hónapokon át?
Lili sírása visszarántott a valóságba. Megpróbáltam megnyugtatni őt, miközben Péter csak ült ott némán.
Az elkövetkező napokban minden összezavarodott bennem. Anyám bejött hozzám a kórházba, és amikor megtudta az igazat, először csak nézett rám döbbenten.
– Mindig mondtam neked, hogy Péter túl jó színész – jegyezte meg keserűen. – De most már Lili miatt kell gondolkodnod.
A barátnőm, Eszter is meglátogatott. Ő próbált erőt adni:
– Zsuzsa, te mindig is erős voltál! Most magadra és Lili-re kell koncentrálnod. Ne hagyd, hogy Péter tönkretegye az önbecsülésedet!
De minden este, amikor elcsendesedett a kórház folyosója, csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: hogyan tovább? El tudom-e engedni azt az embert, akivel közös jövőt terveztem? Hogyan fogom felnevelni egyedül Lilit?
Péter próbált magyarázkodni. Üzeneteket írt, virágot hozott, könyörgött bocsánatért.
– Zsuzsa, kérlek! Én szeretlek téged is… csak minden összekuszálódott… Nem akartam elveszíteni egyikőtöket sem!
De én már nem tudtam hinni neki. Minden szava mögött árulást éreztem.
Amikor végre hazamehettünk Lili-vel, anyámhoz költöztem vissza Zuglóba. Az első hetek pokolian nehezek voltak: éjszakai sírások, tejláz, magányos hajnalok. Anyám segített amiben tudott, de néha ő is kifakadt:
– Nem ezt érdemelted volna! De most már csak előre nézhetsz.
Az utcán sétálva gyakran találkoztam régi ismerősökkel. Mindenki kérdezte: „Hol van Péter?” Hazudtam: „Sokat dolgozik.” De belül szégyelltem magam – mintha én lennék hibás azért, amit ő tett velem.
Egy este Eszter áthívott magához egy teára.
– Nézd meg magad! – mondta határozottan. – Egy gyönyörű kislány anyja vagy! Nem Péter határozza meg az értékedet!
Akkor először éreztem valami halvány reményt. Talán tényleg képes vagyok újrakezdeni.
Az idő telt, Lili nőtt és mosolygott rám minden reggel. Egyre kevesebbet gondoltam Péterre. Végül elhatároztam: elindítom a gyermekelhelyezési pert és hivatalosan is lezárom ezt a fejezetet.
A bíróságon Péter próbált mindent visszacsinálni:
– Zsuzsa! Adj még egy esélyt! Lili miatt!
De én már tudtam: nem lehet visszafordítani azt, ami megtörtént.
Most itt ülök a gyerekszoba sarkában, Lili alszik mellettem. Nézem őt és arra gondolok: vajon egyszer majd el tudom neki magyarázni mindezt? Meg tudom tanítani neki, hogy soha ne hagyja magát becsapni?
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? És vajon megtalálhatjuk-e újra önmagunkat egy ilyen árulás után?