Az anyós, aki hallgatott: Egy igazság, amit nem akartam meghallani

– Anya, hol van a tiszta body? – kiáltotta be Dóri a nappaliból, miközben a kis Máté már megint kiborította a kakaót a szőnyegre. Én épp a vacsorát próbáltam összedobni, de az agyam már rég túlterhelt volt. Anyósom, Ilona néni, csendben állt a konyhaajtóban, kezében egy halom frissen vasalt ruhával. – Itt van, Dórikám – mondta halkan, de a hangjában volt valami fáradtság, amit akkor még nem vettem észre.

Az utóbbi hónapokban Ilona néni szinte minden nap nálunk volt. Segített a gyerekekkel, főzött, takarított, sőt még a kertet is rendbe tette. Én pedig természetesnek vettem mindezt. Sosem kérdezte, hogy szüksége van-e pihenésre vagy hogy jól érzi-e magát nálunk. Úgy gondoltam, örül, hogy a család közelében lehet.

Egyik este azonban valami megváltozott. Már mindenki aludt – legalábbis azt hittem –, amikor kimentem egy pohár vízért. A folyosón megálltam, mert halk zokogást hallottam az egyik szobából. Először azt hittem, Dóri álmodik rosszat, de ahogy közelebb léptem, rájöttem: Ilona néni sír. A hangja elfojtott volt, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja.

– Nem bírom már… – suttogta magának. – De hát ki más segítene nekik? Nincs senkim… csak ők…

Ott álltam az ajtó előtt, és hirtelen minden eddigi önzőségem rám nehezedett. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor türelmetlenül szóltam hozzá: „Ilona néni, nem így kell hajtogatni a törölközőt!” vagy amikor szemrehányóan néztem rá, mert nem találta meg az egyik gyerek zokniját. Soha nem kérdeztem meg tőle: „Hogy vagy?” vagy „Nem fáradtál el?”

Másnap reggel próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De Ilona néni szemei pirosak voltak, és valahogy még csendesebb lett. A gyerekek persze semmit sem vettek észre; ők csak örültek, hogy nagyi ott van.

Délután leültettem magam mellé a konyhában.
– Ilona néni… – kezdtem bizonytalanul. – Szeretném megköszönni mindazt, amit értünk tesz.

Rám nézett, és először láttam rajta igazi meglepetést.
– Ugyan már, drágám… Ez természetes.

– Nem az – mondtam halkan. – És tudom, hogy néha túl sokat várok el magától. Ha szeretne pihenni vagy több időt magára fordítani…

Elhallgattam. Ő csak bólintott.
– Tudod, Zsuzsi – mondta végül –, nekem ez az életem most. De néha… néha jó lenne egy kis köszönet vagy egy ölelés. Néha úgy érzem magam, mint egy cseléd.

A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hányszor mondtam már magamban: „Majd holnap megköszönöm.” De sosem tettem.

Aznap este leültem a férjemmel is beszélni.
– András, szerinted Ilona néni boldog nálunk?

– Hát persze! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Mindig azt mondja, mennyire szeret itt lenni.

– De tényleg figyeltél már rá? Láttad mostanában mosolyogni?

András elhallgatott. Talán először gondolta végig igazán ezt a kérdést.

A következő napokban próbáltam változtatni. Meghívtam Ilona nénit egy kávéra a közeli cukrászdába – csak kettesben. Megkérdeztem tőle: „Mi az, amit igazán szeretne csinálni?” Először zavarban volt, de aztán felcsillant a szeme: szeretett volna elmenni egy operett-előadásra a Vígszínházba. Megszerveztem neki.

A gyerekekkel együtt készítettünk neki egy rajzot: „Köszönjük, Nagyi!” Felolvastuk neki együtt. Sírt – de most örömében.

A családi vacsorákon már nem csak arról beszélgettünk, hogy ki mit evett aznap az oviban vagy hogy mennyi házim van még hátra. Megkérdeztük Ilona nénit is: „Mesélj a fiatalkorodról! Milyen volt régen?” És ő mesélt – először félénken, aztán egyre bátrabban.

De tudom: amit hónapokon át elrontottam, azt nem lehet egy hét alatt helyrehozni. Még mindig vannak napok, amikor elfelejtek figyelni rá. De most már legalább tudom: ő is ember. Nem csak nagymama vagy házvezetőnő – hanem valaki, akinek érzései vannak.

Sokszor gondolkodom azon: hányan élnek így körülöttünk? Hány nagymama vagy nagypapa segít csendben, miközben senki sem kérdezi meg tőlük: „Jól vagy?”

Talán sosem tudom teljesen jóvátenni azt az estét és azokat az elfelejtett köszöneteket. De most már minden nap próbálkozom.

Vajon mások is ilyen vakok néha? Ti mikor kérdeztétek meg utoljára azt, aki mindig segít nektek: „Hogy vagy?”