„Szemtelen vagy! Neked nincs gyereked, én meg anya vagyok!” – Hogyan tette tönkre a sógornőm a születésnapomat, csak hogy ne kelljen visszaadnia a tartozását

– Szemtelen vagy! Neked nincs gyereked, én meg anya vagyok! – csattant fel Ágnes hangja az ebédlőasztalnál, mintha ostorral csapott volna végig a családon. A villa megállt a kezemben, a töltött káposzta illata hirtelen émelyítővé vált. Mindenki rám nézett, mintha én lennék a bűnös, pedig csak annyit kérdeztem: „Ágnes, mikor tudod visszaadni azt a pénzt, amit kölcsönadtam?”

A harmincötödik születésnapom volt. Anyám, apám, bátyám – Ágnes férje –, a két unokaöcsém és még a nagynéném is ott ültek az asztal körül. A nappali tele volt lufikkal, az asztalon torta várt, de a levegőben már régóta ott lógott valami feszültség. Ágnes hónapok óta halogatta a visszafizetést. Először beteg volt a gyerek, aztán elromlott a mosógép, végül „elfelejtette”. Most pedig úgy nézett rám, mintha én lennék az ellenség.

– Nem hiszem el, hogy pont most kell ezt felhoznod! – folytatta Ágnes. – Tudod jól, mennyi bajom van mostanában. Te meg csak itt ülsz egyedül, neked könnyű!

A bátyám zavartan piszkálta a tányérját. Anyám szeme villant, de nem szólt semmit. A nagynéném suttogva kérdezte apámat: „Mi történt?”

Éreztem, ahogy az arcom égni kezd. A szívem hevesen vert. Nem akartam veszekedést, csak igazságot. Azon gondolkodtam, vajon tényleg én vagyok-e az érzéketlen? Tényleg bűn az, hogy nincs gyerekem? Hogy egyedülálló vagyok harmincöt évesen?

– Ágnes, nem arról van szó, hogy könnyű nekem – próbáltam halkan válaszolni –, de megbeszéltük, hogy visszaadod. Nekem is számít az a pénz.

– Persze, neked számít! – vágott közbe gúnyosan. – Neked nincs más dolgod, csak magadra költeni! Én meg két gyereket nevelek! Tudod te egyáltalán, milyen az?

A bátyám ekkor végre megszólalt:

– Elég legyen már! Ez nem mostani téma.

De már késő volt. A család kettéhasadt: anyám Ágnes mellé állt („Szilvi, tényleg lehetne benned több megértés…”), apám hallgatott, mint mindig. A nagynéném próbált témát váltani: „Na és ki szeretne még tortát?”

Én csak ültem ott és éreztem, ahogy minden ünnepi hangulat szertefoszlik. A gyertyák fénye is hidegebbnek tűnt.

Az este hátralévő részében mindenki kerülte a tekintetemet. Ágnes látványosan foglalkozott a gyerekekkel, mintha csak ő lenne az egyetlen igazi nő az asztalnál. A bátyám egyszer sem nézett rám. Anyám később odasúgta: „Ne haragudj rájuk, nehéz időszak ez mindenkinek.”

De én nem tudtam megbocsátani. Nem is annyira a pénz fájt – bár az sem volt kevés –, hanem az igazságtalanság és a megaláztatás. Hogy egy nőnek csak akkor van joga szót emelni, ha anya? Hogy egy családban a szeretet feltételekhez kötött?

Az éjszaka közepén sírva hívtam fel legjobb barátnőmet, Katát.

– Szilvi, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Ez nem rólad szól, hanem róluk. De ne hagyd annyiban!

Másnap reggel üzenetet írtam Ágnesnek: „Sajnálom a tegnapit. De továbbra is szükségem van arra a pénzre.” Válasz nem jött.

A családi csoportban napokig csend volt. Végül anyám írt: „Remélem, mindenki lenyugodott.” De én nem nyugodtam le. Egyre csak azon járt az agyam: tényleg ilyen kevés számít egy nő szava? Tényleg csak akkor vagyunk értékesek egymás szemében, ha ugyanazokat az utakat járjuk?

Hetekkel később Ágnes végül visszaadta a pénzt – de soha többé nem nézett rám úgy, mint régen. A családi ebédeken mindig ott lógott köztünk valami kimondatlan feszültség.

Azóta sokszor elgondolkodom: vajon tényleg fontosabb a pénz egy családban, mint a szeretet? Miért olyan nehéz egymást támogatni nők között? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még őszinte bizalom ott, ahol egyszer már megtört?