A férjem titka: Elég bátor vagyok az igazsághoz?

– Miért nem mondod el végre az igazat? – csattantam fel, miközben a forró olaj sercegett a serpenyőben. A hangom remegett, de nem tudtam tovább magamban tartani. Gábor, a férjem, csak állt az ajtóban, kezében a telefonjával, mintha épp most kapcsolta volna ki. A tekintete elkerülte az enyémet.

Aznap este minden ugyanúgy indult, mint máskor. A gyerekek a szobájukban tanultak, én vacsorát készítettem, Gábor pedig a kanapén ült, látszólag egy újabb unalmas munkahelyi e-mailt olvasott. De amikor megcsörrent a telefonja, és ő sietve kiment vele a fürdőszobába, valami megmozdult bennem. Nem volt szokása titkolózni előttem – vagy csak én hittem ezt eddig?

Amikor visszajött, letette a telefont az asztalra. Észrevettem, hogy remeg a keze. Kiment a konyhába vizet inni. Akkor döntöttem el: megnézem a telefonját. Nem vagyok büszke rá, de valami azt súgta, hogy muszáj tudnom. A kijelzőn egy név villant fel: „Kata”. Nem ismertem ilyen nevű kolléganőt.

A beszélgetésük hosszú volt és bensőséges. „Hiányzol”, írta Kata. „Ma is csak rád gondoltam.” Gábor válasza: „Én is. Már alig várom, hogy újra lássalak.” A szívem összeszorult. Az ujjaim elfehéredtek a telefontól. Hirtelen minden hang felerősödött körülöttem: a gyerekek nevetése, a víz csobogása, a serpenyő pattogása.

– Miért nem mondod el végre az igazat? – ismételtem meg halkan, amikor visszajött.

– Miről beszélsz? – kérdezte Gábor, de már tudta, hogy lebukott.

– Katáról. Azt hittem, mindent megosztunk egymással – mondtam, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Gábor leült az asztalhoz, lehajtotta a fejét. – Nem akartalak megbántani. Csak… elveszettnek éreztem magam. Az utóbbi időben annyit veszekedtünk… Kata meghallgatott.

– És én? Én nem hallgatlak meg? – kiáltottam rá dühösen.

A gyerekek ekkor jelentek meg az ajtóban. – Anya, minden rendben? – kérdezte Dóri aggódva.

– Menjetek vissza tanulni! – szólt rá Gábor túl élesen.

A lányom rám nézett könnyes szemmel. Akkor értettem meg: nem csak kettőnkről van szó. Az egész családunk forog kockán.

Aznap este Gábor a kanapén aludt. Én órákig forgolódtam az ágyban. Vajon hol rontottuk el? Túl sokat dolgoztam? Túl kevés figyelmet adtam neki? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymásban?

Másnap reggel csendben reggeliztünk. A gyerekek feszülten figyelték minden mozdulatunkat. Amikor Gábor elment dolgozni, Dóri odajött hozzám.

– Anya, ugye nem fogtok elválni?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

A napok teltek, de a feszültség nem múlt el. Gábor próbált közeledni hozzám: virágot hozott, segített a házimunkában, de én nem tudtam megbocsátani neki. Minden alkalommal, amikor rám nézett, csak Kata üzenetei jártak a fejemben.

Egyik este anyukám hívott fel.

– Kislányom, minden rendben nálatok? Olyan feszült vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak hallgatott egy darabig.

– Tudod, apáddal mi is átéltünk nehéz időket – mondta végül halkan. – De mindig beszéltünk egymással. Ha most feladod, lehet, hogy örökre bánni fogod.

Nem tudtam eldönteni, igaza van-e. Vajon tényleg érdemes harcolni egy olyan kapcsolatért, ahol eltűnt a bizalom?

Egy hét múlva Gábor leült mellém este.

– Szeretném helyrehozni – mondta halkan. – Elmegyek Katával beszélni, és véget vetek ennek az egésznek. Csak adj még egy esélyt.

– Honnan tudhatom, hogy tényleg vége lesz? – kérdeztem sírva.

– Nem tudhatod – felelte őszintén –, de megígérem neked.

Aznap este először öleltük meg egymást újra hosszú idő után. De valami eltört bennem – és talán benne is.

Azóta is minden nap küzdök magammal: vajon képes vagyok-e újra bízni benne? Vagy csak félek az egyedülléttől?

Néha azon gondolkodom: ha valaki egyszer elárulja a bizalmadat, lehet-e még valaha ugyanúgy szeretni? Vagy csak hazudunk magunknak – és egymásnak?