Amikor a világom összeomlott – Egy magyar nő története a hűtlenségről, barátságról és újrakezdésről

– Mit keresel itthon ilyen korán, Kati? – kérdezte döbbenten Gábor, miközben a nappali ajtajában állt, és mögötte ott állt Éva, a legjobb barátnőm. Az arcomon végigfutott a vér, a táskám kiesett a kezemből, és csak annyit tudtam kinyögni: – Ez most komoly?

Az egész testem remegett. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Azt hittem, hogy ismerem Gábort. Tizenöt éve voltunk házasok, két gyereket neveltünk fel együtt, és mindig azt hittem, hogy a miénk egy igazi magyar család: vasárnapi húsleves, közös balatoni nyaralások, karácsonyi bejgli. És most itt állok, a saját lakásomban, ahol minden tárgyhoz egy-egy közös emlék köt, és nézem, ahogy a férjem és a legjobb barátnőm egymás mellett állnak – zavartan, bűntudatosan.

– Kati, ez nem az, aminek látszik… – kezdte Éva, de a hangja elhalt. Gábor csak lehajtotta a fejét.

– Akkor mi? – kérdeztem rekedten. – Magyarázzátok el nekem, mert én most semmit sem értek!

A csend szinte fojtogató volt. A gyerekek az iskolában voltak, csak mi hárman álltunk ott, mint három idegen. Éva végül megszólalt:

– Sajnálom… Nem akartuk, hogy így tudd meg.

Azt hittem, hogy elájulok. Az egész világom összeomlott abban a pillanatban. Aztán csak kimentem az ajtón, nem tudtam mást tenni. Lesétáltam a lépcsőházban, ki az utcára, ahol az őszi eső csendesen kopogott a járdán. A Duna-part felé vettem az irányt, ahol mindig megnyugodtam. Most azonban csak ürességet éreztem.

Aznap este nem mentem haza. A húgomnál aludtam Zuglóban. Zsuzsa mindig is az a típus volt, aki mindent kimondott, amit gondolt.

– Kati, ne hagyd magad! Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged! És Éva… hát őt is felejtsd el! – mondta dühösen.

De én csak sírtam. Nem tudtam haragudni se Gáborra, se Évára. Csak azt éreztem: elveszítettem mindent. Másnap reggel Zsuzsa főzött nekem egy kávét.

– Mihez kezdesz most? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam. – A gyerekek miatt… nem akarom őket összetörni.

A következő hetekben minden nap egy harc volt. Próbáltam úgy tenni otthon, mintha minden rendben lenne. A gyerekek semmit sem vettek észre – legalábbis azt hittem. De Anna, a lányom egyszer odajött hozzám:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Közben Gábor próbált beszélni velem.

– Kati, hibáztam. De szeretlek téged… csak… valahogy minden megváltozott köztünk az utóbbi években.

– És ezt Évával kellett megbeszélned? – vágtam vissza keserűen.

Ő csak hallgatott. Láttam rajta a bűntudatot, de már nem érdekelt. Az életem darabokra hullott.

A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:

– Kati, ha beszélgetni akarsz… tudod, hogy számíthatsz rám.

Egy este végül elmentem vele egy borozóba a belvárosban. Ott végre kiöntöttem neki a szívemet.

– Judit, azt érzem, hogy semmit sem érek… Hogy minden hazugság volt.

– Ne mondj ilyet! – vágott közbe Judit. – Te egy erős nő vagy! Nézd meg magad: két gyereket nevelsz fel, dolgozol, mindent megoldasz! Egy férfi miatt ne add fel!

Ezek a szavak valahogy elindítottak bennem valamit. Elkezdtem gondolkodni: ki vagyok én Gábor nélkül? Mit akarok az élettől? Elkezdtem futni reggelente a Városligetben. Elmentem egy pszichológushoz is – először szégyelltem magam miatta, de aztán rájöttem: ez nem gyengeség.

A gyerekekkel is többet beszélgettem. Anna egyszer azt mondta:

– Anya, én szeretlek téged így is…

Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy sírás helyett mosolyogtam.

Gábor végül elköltözött. Az első karácsony nélküle borzalmas volt: hiányzott az együtt sütött bejgli illata, a közös ajándékbontás. De valahogy túléltük.

Évával soha többé nem beszéltem. Néha látom őt az utcán; elfordítja a fejét.

Most már eltelt két év azóta. Újra elkezdtem festeni – régen ez volt a hobbim. Sőt, egyszer még kiállításom is lett egy kis galériában Újlipótvárosban! A gyerekeim szépen fejlődnek; Anna most gimnazista lett, Marci pedig focizik egy zuglói csapatban.

Néha még mindig fáj; főleg amikor látom más családokat együtt sétálni vasárnaponként a Margitszigeten. De már tudom: nem Gábor vagy Éva határozza meg az életemet.

Most már én döntöm el, ki vagyok és mit akarok.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak előre lehet nézni? Várom a gondolataitokat…