Éva születése: Egy viharos éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Anya, kérlek, ne hagyj most magamra! – kiáltottam a telefonba, miközben a villámok fényében remegve álltam a nappali közepén. A hangom elcsuklott, ahogy a fájdalom újabb hulláma végigfutott rajtam. Anyám hangja fáradtan és távolról szólt vissza: – Éva, tudod, hogy nem tudok most menni. A vihar miatt a buszok sem járnak, és apád is vidéken van. Próbálj megnyugodni, hívj mentőt, ha rosszabb lesz!

Letettem a telefont, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha mindenki elhagyott volna. A férjem, Gábor, épp aznap utazott el egy fontos üzleti útra Debrecenbe, és nem tudott visszajönni. A szomszédoknál sem égtek a lámpák – mindenki elbújt a vihar elől. Egyedül maradtam a sötét lakásban, ahol csak a villámok fénye és a fájdalom volt társaságom.

A hasam egyre jobban görcsölt. Próbáltam emlékezni a tanfolyamon tanult légzőgyakorlatokra, de minden gondolatomat elnyomta a félelem: mi lesz, ha valami baj történik? Mi lesz, ha nem érem el időben a kórházat? Mi lesz, ha senki sem segít?

A következő órákban csak magamra számíthattam. A fájások egyre sűrűbbek lettek, és minden perc örökkévalóságnak tűnt. Az ablakon túl tombolt az ég, mintha az egész világ velem együtt szenvedne. Közben eszembe jutottak anyám szavai: „Erős vagy, Éva. Mindig is az voltál.” De most úgy éreztem, ez csak üres vigasz.

Végül, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, sikerült elérnem a mentőket. A diszpécser hangja nyugodt volt: – Maradjon vonalban, Éva! Már úton vannak. Próbáljon meg mélyen lélegezni! – De hogyan lélegezzek mélyen, amikor úgy érzem, szétszakadok? – gondoltam magamban.

A mentők végül megérkeztek. Két fiatal ápoló – Zsolt és Kata – rohantak be hozzám. Zsolt gyorsan felmérte az állapotomat: – Már nagyon közel vagyunk a szüléshez. Ki kell bírnia még egy kicsit! Kata megszorította a kezem: – Nem vagy egyedül. Itt vagyunk veled.

Az út a kórházba rémálom volt. Az autó rázkódott az utakon, a vihar még mindig tombolt. Minden fájásnál úgy éreztem, elveszítem az eszméletemet. Közben Zsolt folyamatosan beszélt hozzám: – Éva, nézzen rám! Minden rendben lesz. Gondoljon arra, hogy hamarosan találkozik a kislányával!

A kórházban idegen arcok vettek körül. Egy orvos – Dr. Tóth – gyorsan átvette az irányítást: – Azonnal szülőszobába! Gábor még mindig nem ért vissza; csak telefonon keresztül hallottam a hangját: – Szeretlek, Éva! Tarts ki!

A szülés hosszú és fájdalmas volt. Minden erőmet összeszedtem, miközben Kata végig fogta a kezemet. Az utolsó percekben már csak egy gondolat járt a fejemben: „Nem adhatom fel!” Amikor végre meghallottam a kislányom sírását, minden fájdalom eltűnt egy pillanatra.

De az öröm nem tartott sokáig. Az orvos arca komoly lett: – A baba légzése gyenge. Azonnal az újszülött osztályra kell vinnünk! – mondta Dr. Tóth.

A következő órákban csak ültem egyedül a kórházi ágyon. A vihar már elvonult, de bennem még mindig tomboltak az érzelmek: félelem, kétségbeesés és düh keveredett bennem. Hol van most mindenki? Hol van anyám? Hol van Gábor? Miért pont most kellett mindennek összedőlni?

Végül anyám is megérkezett. Leült mellém az ágyra és megszorította a kezemet: – Sajnálom, hogy nem lehettem veled. De büszke vagyok rád.

Később Gábor is beért hozzánk. Amikor meglátta a kislányunkat – akit Évának neveztünk el –, elsírta magát.

Az első napok nehezek voltak. A baba inkubátorban feküdt, én pedig minden percben attól féltem, elveszítem őt. De minden nap egy kicsit erősebb lett – ahogy én is.

Most már tudom: néha akkor találjuk meg az igazi erőnket, amikor azt hisszük, teljesen egyedül vagyunk.

Vajon hányan éreztétek már ezt az elszigeteltséget? Ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz a legnehezebb pillanatokban?