Magány az anyai szeretet árnyékában: Egy anya és lánya története

– Miért nem érted meg, hogy nekem is van életem, anya? – csattant fel Dóra, miközben a kabátját idegesen a székre dobta. Az ajtó még visszhangzott mögötte, én pedig ott álltam a konyhában, remegő kézzel a teáscsészém fölött. Hetvenéves vagyok, és minden nap egyre nehezebb. A testem már nem engedelmeskedik úgy, mint régen, a gondolataim is lassabban járnak, de a szívem… az még mindig ugyanúgy fáj.

Dóra az egyetlen gyermekem. Az életem értelme volt mindig is, de mostanra mintha fal nőtt volna közénk. Amióta elvált, még feszültebb lett. Az unokáimat alig látom, őket is csak akkor, ha Dórának valami dolga akad. Azt mondja, túl sokat kérek tőle, hogy nem érti, miért nem tudok egyedül boldogulni. Pedig csak azt szeretném, ha néha leülne mellém egy csésze teára, ha megkérdezné, hogy vagyok.

A lakásban csend van. A régi falióra ketyegése tölti be a teret. Néha úgy érzem, mintha minden perc csak emlékeztetne arra, mennyire egyedül vagyok. A barátnőim közül sokan már nincsenek. Akik még élnek, azok is messze laknak vagy betegek. A szomszéd néni is csak ritkán kopog át – ő is a saját bajával van elfoglalva.

Egyik este Dóra későn jött haza. Hallottam, ahogy a kulcs csörög a zárban. Megpróbáltam felkelni a fotelből, de a lábam nem engedelmeskedett. – Anya, miért nem alszol már? – kérdezte fáradtan. – Vártalak – mondtam halkan. – Csak beszélgetni szerettem volna veled. – Most nincs kedvem ehhez – felelte, és becsapta maga mögött a szobaajtót.

Az éjszakák hosszúak. Néha sírok is. Nem tudom, hol rontottam el. Mindent megtettem érte: dolgoztam két műszakban, hogy tanulhasson, sosem vettem magamnak semmit, csak hogy neki mindene meglegyen. Most pedig úgy érzem magam mellette, mint egy idegen.

Egyik reggel elesetem a fürdőszobában. Nem volt komoly bajom, de órákig feküdtem a hideg kövön, mert Dóra dolgozni ment és nem hallotta a kiáltásomat. Amikor hazaért és meglátta a véraláfutást a karomon, csak ennyit mondott: – Anya, miért nem vigyázol magadra? – Próbáltam elmagyarázni neki, mennyire félek már egyedül lenni itthon, de csak legyintett.

Aztán egy nap Dóra leült velem szemben az asztalhoz. Láttam rajta a feszültséget. – Anya, beszélnünk kell – kezdte. – Nem tudom tovább így csinálni. Folyton aggódom miattad, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra. Talán jobb lenne neked egy idősek otthonában…

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Egy otthonban? Idegenek között? Ahol senki sem ismer? – Dóra, én nem akarok oda menni! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Én csak veled szeretnék lenni…

– De én nem bírom tovább! – kiáltotta vissza könnyek között. – Nem vagyok rossz ember! Csak… csak fáradt vagyok.

Aznap este órákig ültem az ablak előtt és néztem a sötét utcát. Vajon tényleg önző vagyok? Túl sokat kérek? Vagy csak az élet rendje ez? Hogy előbb-utóbb mindenki magára marad?

Másnap reggel Dóra csendesen készítette a kávét. Éreztem rajta a bűntudatot, de nem szóltam semmit. Ő sem nézett rám. Azóta is így élünk: egymás mellett, de mégis távol.

Néha azon gondolkodom, vajon hány idős ember érezheti ugyanezt Magyarországon? Hányan ülnek most is magányosan egy panelházban vagy egy régi családi házban vidéken? Hányan vágynak arra, hogy legalább egyszer valaki megfogja a kezüket?

A szívem mélyén még mindig remélem, hogy egyszer Dóra újra megtalálja bennem az anyát – nem csak a terhet.

Ti mit gondoltok? Tényleg önző dolog idősként szeretetre vágyni? Vagy mindannyian megérdemeljük azt, hogy ne maradjunk magunkra?