Eladtuk a Lelkünket a Fiunkért – De Ő Bérbe Adta a Családi Otthont
– Hogy tehetted ezt velünk, Gergő? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, a kezem ökölbe szorult. László mellettem némán bámult maga elé, mintha minden ereje elhagyta volna. A fiunk ott ült a kanapén, tekintete makacsul kerülte az enyémet.
– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.
– Mi mindent feladtunk érted! Eladtuk a balatoni nyaralót, hogy ezt a házat megvehessük neked! Azt akartuk, hogy legyen egy biztos helyed az életben. Erre te… kiadod idegeneknek?
Gergő felsóhajtott. – Nem értitek. Nekem most más terveim vannak. Az egyetem után nem akarok visszaköltözni Zuglóba. Szeretnék utazni, világot látni. A lakásból befolyó pénzből ezt megtehetem.
László végre megszólalt, hangja mély volt és fáradt. – Fiam, ez nem csak egy ház. Ez a családunk otthona. Itt nőttél fel. Itt halt meg a nagymamád is.
– Pontosan ezért nehéz itt maradnom! – vágott vissza Gergő. – Minden sarokban ott van egy emlék. Nektek ez biztonságot jelent, nekem csak súlyt.
A szívem összeszorult. Hányszor álmodoztam arról, hogy majd Gergő itt alapít családot? Hogy majd az unokáim is ebben a kertben játszanak? Most mindez szertefoszlott.
Aznap este Lászlóval órákig ültünk csendben. A falióra kattogása volt az egyetlen hang. Végül megszólaltam:
– Talán mi hibáztunk. Talán túl sokat vártunk el tőle.
László megrázta a fejét. – Nem hiszem. Csak más világban nőtt fel. Mi mindent megtettünk volna a szüleinkért…
Másnap reggel Gergő már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom, de most ezt kell tennem.”
Hetekig nem hallottunk felőle. Közben megjelentek az új bérlők: egy fiatal pár két kisgyerekkel. A kertben játszottak, nevetésük betöltötte a házat – de nem az én unokáim voltak.
Az egyik este Lászlóval kimentünk a ház elé. Néztük a fényeket az ablakban.
– Olyan idegen most minden – mondta halkan László.
– Mintha eladtuk volna a lelkünket – suttogtam vissza.
A családtagok sem értették Gergőt. A nővérem, Éva felháborodva hívott fel:
– Hogy engedhettétek ezt? Egy rendes magyar fiú nem adja ki a szülei házát idegeneknek!
Próbáltam magyarázni, de minden szó csak olaj volt a tűzre.
A karácsony is más volt. Gergő csak egy napra jött haza, feszengve ült az asztalnál.
– Anya, apa… Tudom, hogy csalódást okoztam – mondta végül. – De nem akarok úgy élni, ahogy ti elvárjátok tőlem. Szeretném megtalálni a saját utamat.
László felállt, odament hozzá és átölelte.
– Fiam, mi csak azt akartuk, hogy boldog legyél. Csak azt hittük, tudjuk, mi kell ehhez.
Gergő szeme megtelt könnyel.
– Én is azt akarom… csak máshogy.
Azóta eltelt egy év. A házban még mindig bérlők laknak. Néha elmegyek előtte, és nézem az ablakokat. Már nem fáj annyira. Talán lassan megértem: nem birtokolhatjuk a gyerekeink életét.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottuk el? Lehet-e egyszerre szeretni és elengedni valakit? Ti mit tennétek a helyemben?