„A fiam azt akarta, hogy költözzek ki a telekre – nemet mondtam, és inkább segítettem pénzzel”

– Anya, ezt most tényleg komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, a fiam, miközben az ablaknál állt, és idegesen dobolt az ujjával a párkányon. A hangja egyszerre volt könyörgő és vádló. – Miért nem tudsz egy kicsit rugalmasabb lenni? Nekünk is jár egy esély…

A szívem összeszorult. Ott állt előttem a harmincéves fiam, akit egyedül neveltem fel, akinek mindent megadtam, amit csak tudtam. Most pedig azt várta tőlem, hogy adjam át neki a kétszobás panelt Zuglóban, ahol egész életemben dolgoztam érte, és költözzek ki a telekre – arra a nyaralóra, ami csak nyáron lakható, télen pedig penészes, hideg és sötét.

– Gergő, kérlek… – próbáltam higgadt maradni. – Nem tudok kimenni oda télire. Te is tudod, hogy reumás vagyok. Hogy mennék be onnan minden nap a suliba tanítani? Hajnali négykor keljek, hogy elérjem az első buszt? És ha leesik a hó? Ki fogja ellapátolni?

– De hát mi is szenvedünk! – vágott közbe Gergő. – A bérleményben minden pénzünk elmegy albérletre. Zsófi terhes, anya! Nem akarom, hogy a gyerek egy dohos garzonban nőjön fel. Neked ott van a telek, legalább egy évig kibírnád…

Zsófi, a menyem csak némán ült az asztalnál. A keze a hasán pihent, és nem nézett rám. Éreztem rajta a feszültséget. Tudtam, hogy neki is nehéz – de nekem is az.

– Gergő – mondtam halkan –, én nem vagyok önző. De nem fogom feláldozni az egészségemet. Segítek nektek pénzzel, amennyit csak tudok. De a lakásból nem megyek ki.

A csend úgy zuhant ránk, mint egy vizes lepedő. Gergő arca eltorzult.

– Mindig csak magadra gondolsz! – csattant fel végül. – Neked fontosabb egy radiátor meg egy lift, mint a saját unokád!

Ez már túl sok volt. Felálltam.

– Ezt nem érdemlem meg tőled – mondtam remegő hangon. – Mindig érted éltem. Most először magamra is gondolok.

Gergő kiviharzott. Zsófi bocsánatkérően rám nézett, de nem szólt semmit.

Aznap este órákig ültem a kanapén. A lakás csendje szinte fájt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergő kicsi volt: ahogy együtt tanultunk írni-olvasni, ahogy sírtam titokban, amikor beteg lett, ahogy örültem minden sikerének. Mindig azt hittem, ha mindent odaadok neki, majd hálás lesz – de most úgy éreztem magam, mint egy útban lévő bútordarab.

Másnap reggel Zsófi hívott.

– Margó néni… ne haragudjon Gergőre. Nagyon feszült mostanában. Én… én sem akarom, hogy magának baja legyen. De tényleg nagyon nehéz így albérletben…

– Tudom, kislányom – sóhajtottam. – Ezért döntöttem úgy, hogy átvállalom a bérleti díjatok felét egy évig. Így többet tudtok félretenni lakásra. De kérlek… ne kérjétek tőlem azt, amit nem tudok megtenni.

Zsófi hálás volt – legalábbis akkor úgy tűnt. De Gergő nem keresett hetekig. Karácsonykor sem jöttek át. Egyedül ültem a bejglivel és néztem az üres fotelt.

A húgom próbált vigasztalni:

– Margó, ne marcangold magad! Ha most beadod a derekad, soha többé nem lesz nyugalmad. A gyerekeknek is meg kell tanulniuk küzdeni.

De én csak sírtam esténként. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Tavasszal megszületett az unokám. Zsófi küldött képet: pici lábacska rózsaszín rugdalózóban. Gergő továbbra sem hívott fel.

Egyik nap összefutottam vele a boltban. Megálltunk egymással szemben a tejpult előtt.

– Szia… – motyogta zavartan.

– Szia – válaszoltam halkan.

– Minden rendben? – kérdezte végül.

– Megvagyok – mondtam. – És ti?

Bólintott.

– Köszi… hogy segítesz anyagilag.

Aztán sietve elment.

Otthon órákig bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg csak ennyi marad nekünk? Egy rideg „köszi”, egy elmaradt ölelés?

A szomszédasszonyom szerint jól döntöttem:

– Margó néni! Ha egyszer elengedi magától a lakást, sose kapja vissza! Az én lányom is így csinálta: előbb csak egy évre kérte el a szobát, aztán már sose költözött vissza…

De én nem lakást akartam védeni – hanem magamat is.

A családi ebédek elmaradtak. Az unokámat csak képeken láttam hónapokig. Néha Zsófi írt egy-egy üzenetet: „Jól vagyunk”, „Köszönjük”. Gergő hallgatott.

A kollégáim közül többen mondták: „Nálunk is ez van! A gyerekek azt hiszik, minden jár nekik.” Mások szerint viszont túl kemény voltam: „Margó néni, hát miért nem ment ki arra a telekre? Legalább segített volna nekik!”

Éjszakánként újra meg újra lejátszottam fejben a beszélgetést Gergővel. Vajon ha igent mondok, most boldogabb lenne? Vagy csak még jobban eltávolodtunk volna egymástól?

Aztán egy vasárnap csöngettek. Kinyitottam: ott állt Gergő Zsófival és a babával.

– Bejöhetünk? – kérdezte halkan.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Leültek az asztalhoz. Gergő sokáig hallgatott, aztán megszólalt:

– Anya… sajnálom, hogy így viselkedtem. Dühös voltam rád… de most már értem, miért mondtál nemet. Nem akarom többet ezt csinálni veled.

Zsófi megszorította a kezét.

– Köszönjük a segítséget – mondta halkan.

Sírva fakadtam örömömben és megkönnyebbülésemben is.

Azóta lassan javul köztünk minden – de már sosem lesz ugyanolyan könnyű minden szó és ölelés.

Most is gyakran elgondolkodom: vajon hol van az egészséges határ önfeláldozás és önvédelem között? Meddig kell mindent odaadni a gyereknek – és mikor kell végre magunkat is védeni?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Vajon tényleg önző voltam… vagy csak végre felnőttként kezeltem magamat is?