„Vásárolj magadnak, főzz magadnak” – Egy házasság határán

– Elég volt, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, kezemben egy félig vágott hagymával. – Vásárolj magadnak, főzz magadnak! Nem foglak tovább eltartani!

Gábor döbbenten nézett rám, mintha nem értené, mit mondok. A tévéből halk focimeccs zúgott, a nappaliban a gyerekek csendben rajzoltak. Az egész lakásban feszültség vibrált, amit hónapok óta próbáltam elnyomni magamban.

– Most ezt miért kell? – kérdezte végül halkan, de a hangjában ott volt az a régi, lekezelő él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– Azért, mert elegem van abból, hogy mindent én csinálok! – vágtam vissza. – Dolgozom egész nap, aztán hazajövök, főzök, mosok rád, te pedig csak ülsz és panaszkodsz. Nem bírom tovább!

Azt hittem, majd kiabálni fog vagy legalábbis visszaszól. Ehelyett csak felállt, kiment az előszobába, és becsapta maga mögött az ajtót. A hagyma illata keveredett a dühömmel és a bűntudatommal.

Aznap este egyedül vacsoráztam. A gyerekek kérdezgették, hol van apa. Azt mondtam, el kellett mennie valahova. De valójában fogalmam sem volt, hova lett – vagy hogy visszajön-e egyáltalán.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy Gábor halkan matat a konyhában. Felültem az ágyban, hallgattam a hűtő ajtajának nyikorgását. Nem mentem ki hozzá. Azt akartam, hogy érezze: most tényleg vége annak az időszaknak, amikor mindent megcsinálok helyette.

Másnap reggel csendben telt. A gyerekek is érezték a feszültséget. Gábor szó nélkül öltözött fel és ment el dolgozni. Én is készülődtem, de közben a tükör előtt állva azon gondolkodtam: vajon tényleg jól tettem-e?

A munkahelyemen egész nap csak kattogott az agyam. Kolléganőm, Eszter odajött hozzám ebédszünetben.

– Valami baj van? Olyan sápadt vagy ma.

– Tegnap összevesztünk Gáborral – sóhajtottam. – Megmondtam neki, hogy nem tartom el tovább.

Eszter bólintott. – Néha muszáj meghúzni a határokat. De készülj fel rá, hogy ez most mindent megváltoztat.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg mindent meg akarok-e változtatni? Vagy csak azt szeretném, hogy végre észrevegye, mennyire fáradt vagyok?

Otthon Gábor már ott volt. A konyhában állt, kezében egy zacskó mirelit pizzával.

– Ezt vettem magamnak – mondta halkan. – Nem akartam zavarni.

Leültem vele szemben az asztalhoz.

– Nem erről van szó – kezdtem. – Hanem arról, hogy nem érzem magam társnak ebben a házasságban. Úgy érzem, mintha egyedül lennék mindenben.

Gábor sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Tudom, hogy sokat hibáztam. De én is fáradt vagyok. Néha úgy érzem, mintha csak egy pénzautomata lennék neked.

Ez mellbe vágott. Soha nem gondoltam rá így. Mindig azt hittem, én vagyok az áldozat ebben a kapcsolatban.

– Sosem kértelek arra, hogy mindent rám hagyj – mondtam halkan.

– És én sem kértelek arra, hogy mindent te csinálj – felelte ő.

Ott ültünk egymással szemben két idegenként. A gyerekek közben halkan játszottak a szobában. Az egész életünk ott lógott közöttünk kimondatlan szavakban és elfojtott érzésekben.

Aznap este először beszélgettünk őszintén hosszú idő után. Felszínre került minden: az anyagi gondok, a munkahelyi stressz, a szüleink elvárásai, a saját félelmeink és kudarcaink.

– Emlékszel még arra az időre, amikor boldogok voltunk? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Igen – bólintott. – De valahogy elvesztettük egymást útközben.

Sokáig csak ültünk csendben egymás mellett. Aztán Gábor megszorította a kezem.

– Próbáljuk meg újra? – kérdezte halkan.

Nem tudtam rögtön válaszolni. Csak annyit éreztem: most először tényleg lát engem valaki ebben a házban.

Azóta minden nap próbálkozunk. Vannak jobb és rosszabb napok. Néha még mindig úgy érzem, túl nagy terhet cipelek. Máskor viszont látom Gábort főzni vagy bevásárolni, és eszembe jut: talán még van remény.

De vajon meddig lehet újraépíteni valamit, ami egyszer már összetört? Hol húzódik a határ szeretet és önfeladás között? Vajon mások is érezték már ezt így?