Egy szombat délelőtt a CBA-ban: Amikor ráébredtem, hogy láthatatlanná váltam

– Anyu, ne felejtsd el a tejfölt és a kenyeret! – kiáltotta utánam a lányom, Zsuzsa, miközben már becsukta maga mögött a lakásajtót. Egyedül maradtam a csendben, csak a hűtő zúgása hallatszott. A kezem remegett, ahogy felvettem a kabátomat. Mindig is önálló voltam, de mostanában egyre nehezebben megy minden. A lépcsőházban találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal.

– Már megint egyedül mész? – kérdezte részvéttel.

– Hát ki menne helyettem? – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy a hangom elcsuklik.

A CBA-ban már nagy volt a tömeg. Az emberek siettek, tolakodtak, mintha versenyt futnának az idővel. Én csak lassan haladtam, óvatosan toltam magam előtt a kocsit. Egy fiatal fiú nekem jött, rám sem nézett, csak odavetette:

– Bocsánat! – de már el is tűnt a sorok között.

A polcok előtt állva próbáltam elérni egy üveg lekvárt. A kezem nem ért fel hozzá. Körülnéztem segítségért, de mindenki elfordította a fejét. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha nem is léteznék. Végül egy idős bácsi odalépett hozzám.

– Segíthetek? – kérdezte halkan.

– Köszönöm szépen – mondtam hálásan, de közben szégyelltem magam, hogy már ilyen apróságban is másra szorulok.

A pénztárnál hosszú sor állt. Egy fiatal nő mögöttem hangosan sóhajtozott.

– Nem igaz, hogy ezek az öregek mindig akkor jönnek vásárolni, amikor mindenki siet! – mondta félhangosan, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

A szívem összeszorult. Próbáltam gyorsan pakolni, de remegett a kezem. A pénztáros lány türelmetlenül nézett rám.

– Kérem, siessen! – szólt rám.

A bankkártyám nem működött elsőre. Mögöttem már morgolódott a sor. Végül sikerült fizetni, de úgy éreztem magam, mint egy bűnös, aki feltartja az egész világot.

Hazafelé menet nehéz volt a szatyor. Megálltam egy padnál pihenni. Egy anyuka ment el mellettem a kislányával.

– Nézd csak, mama ül ott! – mondta a kislány.

Az anyuka gyorsan továbbhúzta.

Otthon Zsuzsa már várt.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte türelmetlenül.

– Sokan voltak… – kezdtem volna magyarázni, de félbeszakított.

– Mindig panaszkodsz! Nem lehetne egyszer gyorsabban intézni?

Nem szóltam semmit. Csak leültem az ágy szélére és néztem magam elé. Eszembe jutottak azok az idők, amikor még én futottam a gyerekek után, amikor még én segítettem másokon. Most meg… most már csak teher vagyok?

Este Marika áthívott teázni.

– Neked is nehéz volt ma? – kérdezte csendesen.

– Nagyon… Néha úgy érzem, mintha átlátszó lennék. Senki nem vesz észre, csak ha útban vagyok.

Marika bólintott.

– Tudod, régen azt hittem, az öregség bölcsességet és tiszteletet jelent majd. De mostanában inkább csak türelmetlenséget és közönyt kapunk.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett. A teánk kihűlt. Az ablakon túl sötétedett. Arra gondoltam, vajon hány idős ember ül most így egyedül ebben az országban? Hányan érzik magukat feleslegesnek?

Másnap reggel Zsuzsa bocsánatot kért.

– Anyu, sajnálom… Fáradt vagyok mostanában. Tudom, hogy neked sem könnyű.

Megöleltem őt. De valahol mélyen bennem maradt az érzés: vajon tényleg csak teher vagyok már? Vagy van még bennem érték?

Ti mit gondoltok? Mi kellene ahhoz, hogy az idősek újra érezzék: fontosak és láthatóak ebben a világban?