Két anya között: Egy magyar nő lelki harca a családi hűségért

„Tényleg őt választod helyettem?” – édesanyám hangja remegett, szemei könnyben úsztak, miközben a konyhaasztalnál állt. A telefonom még mindig a kezemben volt, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Nem először veszekedtünk, de most valami végérvényesen megváltozott. Tudtam, hogy ezek a szavak mély sebet hagynak majd mindkettőnkben.

Az egész egy hónappal ezelőtt kezdődött, amikor az anyósom, Ilona néni agyvérzést kapott. A férjem, Gábor teljesen összetört. Az apja már évekkel ezelőtt meghalt, a bátyja Németországban él. Egy este Gábor leült mellém az asztalhoz, és csak ennyit mondott: „Zsuzsi, nem tudom, mit csináljak… Anyám még a mosdóba sem tud kimenni egyedül.” Ránéztem, és tudtam: nincs más választásunk, magunkhoz kell vennünk Ilonát.

Az én anyám, Erzsébet, nem örült ennek. „Zsuzsi, két kisgyereked van, dolgozol, most még az anyósodat is ápolod? Nem elég ennyi?” – mondogatta minden alkalommal, amikor átjött kávézni. De nem tudtam hátat fordítani annak az asszonynak, aki mindig úgy szeretett, mintha a saját lánya lennék.

Az első hetek pokoliak voltak. Ilona néni éjszakánként sírt, hívta a férjét, én pedig pelenkáztam, etettem, próbáltam vigasztalni. A gyerekeim – Marci (7) és Lili (4) – nem értették, miért alszik a nagymama a nappaliban, és miért nincs már időm játszani velük. Gábor segített, amennyit tudott, de a munkája miatt alig volt otthon.

Egy délután épp Ilonát próbáltam levest kanalazni, amikor csörgött a telefonom. Anyám volt az. „Zsuzsi, már egy hete nem jöttél át! Ennyire nem számítok?” – kérdezte keserűen. „Anya, tudod jól… Ilona néni teljesen magatehetetlen…” – próbáltam magyarázni. „Én meg egészséges vagyok, ezért már nem is fontos? Tudod te mennyire hiányzol?”

Nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék: egyik oldalon a kötelességem Gábor anyja felé, másikon a szeretetem a saját anyám iránt. Este csendben sírtam a fürdőszobában.

Gábor észrevette rajtam a feszültséget. „Zsuzsi, ezt nem bírhatod egyedül. Hívd fel a testvéredet vagy kérj segítséget anyádtól is. Vagy talán Ilonát el kellene helyezni egy otthonban?” Ránéztem döbbenten: „Tudod jól, hogy ezt nem élné túl. Anyám pedig… neki sosem leszek elég jó. Mindig csak az ő lánya vagyok.”

Másnap anyám váratlanul beállított hozzánk. Leült az asztalhoz és nézte, ahogy Ilonát etetem. „Te mennyit változtál! Amióta férjhez mentél, mintha már nem is az én Zsuzsim lennél.” Éreztem, ahogy elönt a sírás. „Anya, kérlek… ne mondj ilyet! Tudod jól, hogy szeretlek.”

„De rám már nincs időd! Bezzeg neki egész napod van!” – kiabálta és felugrott az asztaltól úgy, hogy majdnem feldöntötte a széket. A gyerekek megijedtek és beszaladtak a szobájukba.

Miután elment, csak ültem a konyha padlóján és fogtam a fejem. Gábor átölelt: „Nem lehetsz mindenkinek minden. Magadra is gondolnod kellene.” De hogyan? Hogyan válasszak két nő között, akik mindent adtak nekem?

A következő hetekben próbáltam egyensúlyt teremteni: hetente egyszer átmentem anyámhoz ebédelni, de minden alkalommal bűntudatom volt Ilona miatt. Ha otthon voltam Ilonával, akkor meg anyám miatt gyötört a lelkiismeret.

Egy este Marci odabújt hozzám: „Anya, miért vagy szomorú?” Nem tudtam mit mondani egy hétévesnek, aki többet látott belőlem, mint gondoltam volna. „Anya most sokat aggódik, drágám.”

Ilona néni lassan javult ugyan, de anyám nem engedett. Egy vasárnapi ebédnél nála végleg elszakadt nála a cérna: „Zsuzsi, mikor érted már meg végre? Te az én lányom vagy! Nekem több jogom van rád!”

Gábor hallgatott, de láttam rajta is a fájdalmat. Végül halkan megszólalt: „Erzsébet néni… Zsuzsi szeret mindenkit: magát is, engem is, a gyerekeket is és az anyukámat is. De ő sem gép. Hagyjon neki egy kis nyugalmat.” Anyám úgy nézett rá, mintha most látná először.

Napokig nem aludtam utána. Gondolkodtam azon, hogy miért mindig mi nők vagyunk azok Magyarországon is – akik mindent viszünk a hátunkon: anya vagyunk, feleség vagyunk, lány vagyunk… És ki kérdezi meg tőlünk valaha is: hogy vagyunk?

Egy reggel összeszedtem magam és elmentem anyámhoz egyedül. Leültem vele szembe és azt mondtam: „Anya, te vagy nekem a legfontosabb ezen a világon. De segítenem kell Gábornak és Ilona néninek is. Ha szükséged van rám – itt vagyok bármikor. De nem tudok választani köztetek.” Anyám sokáig hallgatott majd halkan csak ennyit mondott: „Csak attól félek, hogy elveszítelek.”

Hosszú idő után először öleltük meg egymást igazán.

Ma is próbálok lavírozni két család között – de már tudom: nem kell oldalt választanom, ha őszintén beszélek az érzéseimről.

Ti mit tennétek? Volt már olyan helyzetetek, amikor két embert szerettetek volna egyszerre boldoggá tenni? Hogyan lehet békét találni ebben az örökös kötelesség és szeretet közötti harcban?