Amikor a Csend Ordít – Egy Nagymama Vallomása
– Lili, kérlek, nézz rám! – szóltam utána, amikor már harmadszor csapta be maga mögött a szobája ajtaját. A hangom remegett, de próbáltam erős maradni. Mindig is azt mondták rólam, hogy én vagyok a család sziklája, az, akihez mindenki fordulhat. De most úgy éreztem, mintha a lábam alól húznák ki a talajt.
A konyhában Eszter, a menyem, éppen teát főzött. – Ne aggódj, Magdi mama, kamaszodik. Ez csak egy korszak – mondta fáradt mosollyal, de a tekintete elárulta, hogy ő sem hiszi igazán.
Nem tudtam nyugodni. Lili mindig is hozzám bújt, ha baja volt. Most viszont hetek óta került, alig szólt hozzám. Az iskolából hazajövet egyenesen a szobájába ment, és csak akkor jött elő, ha muszáj volt. A vacsoránál is csak turkált az ételben.
Egy este, amikor már mindenki aludt, halkan bekopogtam Lili ajtaján. – Kicsim, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Most nem! – jött a válasz rekedten.
A szívem összeszorult. Visszamentem a nappaliba, leültem a kanapéra, és csak bámultam ki az ablakon. Az utcai lámpa sárga fénye táncolt a járdán. Vajon mit rontottam el? Miért nem bízik már bennem az unokám?
Másnap reggel Eszterrel próbáltam beszélni.
– Eszter, mondd el őszintén: történt valami Lilivel? – kérdeztem.
– Nem tudok róla semmit – felelte gyorsan, de kerülte a tekintetemet.
– Én érzem, hogy valami nincs rendben. Régen mindent megosztott velem…
Eszter sóhajtott. – Magdi mama, mostanában mindannyian feszültek vagyunk. Amióta Zoli elvesztette az állását…
– Tudom, nehéz időszak ez mindenkinek – vágtam közbe –, de Lili viselkedése más. Nem csak szomorú vagy dühös. Mintha félne valamitől.
Eszter idegesen törölgette a bögrét. – Talán csak túl aggódsz…
De én nem tudtam elengedni a dolgot. Aznap délután Lili barátnője, Kata jött át tanulni. Hallottam, ahogy nevetgélnek a szobában – végre egy kis élet! De amikor Kata elment, Lili ismét bezárkózott.
Egy hét múlva Eszterrel összevesztünk. Azt mondta, túl sokat kérdezősködöm, és ezzel csak rontok a helyzeten. – Hagyd rá! Majd kinövi! – kiabálta.
De én nem tudtam tétlenül nézni. Egy este Lili zokogását hallottam a szobájából. Bementem hozzá, leültem mellé az ágyra.
– Kicsim… kérlek… mondd el nekem, mi bánt! – suttogtam.
Lili sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Nem akarom, hogy haragudj rám…
– Soha nem haragudnék rád! Bármi is történt…
Lili könnyei patakzottak. – Az iskolában csúfolnak… azt mondják, hogy apu miatt szegények lettünk… és hogy ciki veled lakni…
A szívem megszakadt. Megöleltem őt.
– Ne törődj velük! Mi mindig összetartunk! – mondtam neki remegő hangon.
De tudtam: ez nem ilyen egyszerű. Másnap reggel Eszterrel ismét szóba hoztam a dolgot.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem tőle.
– Nem akartam még jobban terhelni téged… már így is annyi mindent cipelsz – felelte könnyes szemmel.
– De hát együtt kell megoldanunk! Egy család vagyunk!
Aznap este leültünk mindhárman beszélgetni. Lili először csak hallgatott, de aztán kibukott belőle minden: az iskolai bántások, az otthoni feszültség, az apja munkanélkülisége miatti szégyenérzet.
Eszter sírt, én is sírtam. De végre együtt voltunk ebben is.
A következő hetekben próbáltunk többet beszélgetni, közös programokat szervezni. Elmentünk sétálni a Városligetbe, sütöttünk palacsintát hétvégén. Lili lassan oldódott; újra mosolygott rám.
De bennem ott maradt a félelem: mi lesz legközelebb? Hogy lehet úgy erősnek maradni, ha belül én is félek?
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg mindig nekem kell mindent megoldanom? Vagy eljön az idő, amikor be kell vallanom: én is csak ember vagyok?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben maradni egy családban? Vagy néha ordítani kellene végre?