„Miért nem fogadsz el, mama?” – Egy anya harca a családért

– Anya, kérlek, csak egy hétre maradhatnánk nálad, amíg találok valami megoldást – könyörögtem remegő hangon, miközben kisfiam, Marci a kabátomba kapaszkodott. Anyám, Ilona, csak a konyhaasztalra meredt, ujjai idegesen doboltak a viaszosvászon terítőn.

– Nem értem, miért mindig nekem kell megoldanom a te problémáidat. A gyerek csak teher, ezt már százszor megmondtam – vágta oda hűvösen. A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. Marci szeme könnybe lábadt, bár talán még nem értette pontosan, mi történik. Én viszont minden szót éreztem a csontjaimban.

Még néhány hónapja is azt hittem, hogy az életem végre sínre került. A szülés után vissza akartam menni a könyvelőirodába, de a főnököm, Gábor, közölte: „Sajnálom, Zsuzsa, de átszerveztünk. Nincs már szükség rád.” Ott álltam huszonnyolc évesen, egyedülálló anyaként, albérletben, és minden hónapban egyre nehezebben jött ki a pénz. Amikor végül nem tudtam fizetni a lakbért, a főbérlő, Sándor bácsi is kitett minket.

Az egyetlen menedékem anyám volt – vagyis azt hittem. De Ilona mindig is kemény asszony volt. Apám halála óta még zárkózottabb lett. Gyerekkoromban is gyakran mondta: „Az élet nem habos torta.” Most is csak ezt ismételgette.

– Miért nem keresel rendes férjet? Egyedülálló anyaként mit vársz az élettől? – kérdezte gúnyosan.

– Anya, most nem ez a lényeg! Csak egy kis segítséget kérek! – fakadtam ki.

– Segítség? Én már eleget segítettem neked! – csattant fel. – Nem fogom eltartani a te gyerekedet is!

A szobában fojtogató csend lett. Marci halkan sírdogált. Éreztem, hogy minden reményem szertefoszlik. Az utcára nem mehettünk vissza. A barátaim közül sokan külföldön dolgoznak, másoknak saját családjuk van. Egyedül maradtam.

Aznap este mégis ott maradtunk anyámnál. Ő szó nélkül lefeküdt, én pedig a kanapén próbáltam elaludni Marcival. Hajnalban arra ébredtem, hogy anyám a konyhában halkan sír. Soha nem láttam még ilyennek.

Másnap reggel úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Kávét főzött, de hozzám egy szót sem szólt. Marci csendben játszott az asztal alatt.

A napok teltek. Próbáltam munkát találni: takarítónői állásra jelentkeztem egy közeli iskolába, de azt mondták, túl képzett vagyok. Egy boltban is próbálkoztam, de ott már betöltötték az állást. Minden este úgy feküdtem le, hogy fogalmam sem volt, mit hoz a holnap.

Egyik délután Marci elesett az udvaron és felszakadt a térde. Anyám odarohant hozzá és ölébe vette.

– Jaj, kisfiam… – suttogta neki. Akkor először láttam rajta valami gyengédséget.

Este vacsora közben óvatosan szólt hozzám:

– Tudod… én sem akartam ilyen kemény lenni veled. De félek… félek attól, hogy ugyanazokat a hibákat követed el, mint én.

– Anya… én csak szeretném, ha támogatnál – mondtam halkan.

– Támogatlak… csak nem tudom mindig kimutatni – felelte fáradtan.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, mennyire magányos volt apám halála után, és hogy sosem tudott igazán megbirkózni vele. Megértettem: az ő keménysége mögött félelem és fájdalom van.

A következő héten végre felvettek egy pékségbe eladónak. Nem volt álmaim munkája, de legalább volt valamennyi pénzünk albérletre. Anyám segített Marcira vigyázni munkaidőben. Lassan újra közeledtünk egymáshoz.

De a múlt sebei lassan gyógyulnak. Még mindig fáj, amikor eszembe jutnak anyám szavai: „A gyerek csak teher.” De most már tudom: ő sem tökéletes. És én sem vagyok az.

Vajon képesek vagyunk-e valaha igazán elfogadni egymást? Vagy örökre ott marad köztünk ez a fal? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot?