„Egy idegen faluban, negyven felett: hogyan kezdtem új életet, miután a férjem gyerekei kidobtak a saját otthonomból”
– Nem maradhatsz tovább, Katalin. Apa már nincs, ez a ház mostantól a miénk – mondta hideg hangon Gábor, a férjem fia. Az asztalnál ültem, remegő kézzel szorítottam a teáscsészét, miközben az ablakon át néztem a kertet, ahol még tegnap is együtt ültettük a rózsákat Zolival. Most minden idegennek tűnt.
– De hát… én is itt éltem veletek tizenöt évig… – próbáltam halkan tiltakozni.
– Az apánk végrendelete világos volt. A ház ránk száll. Sajnáljuk, de menned kell – vágott közbe Éva, Zoli lánya, akinek a tekintetében semmi együttérzést nem láttam.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Egy pillanat alatt elvesztettem mindent: a férjemet, az otthonomat, a családot, amelybe annyi szeretetet fektettem. Aznap este egy bőrönddel és egy táskával álltam a kapuban. A szomszéd Marika néni csak annyit mondott: „Kati, ha kell valami, szólj!” De tudtam, hogy igazából senki nem tud segíteni.
A következő hetekben albérletet kerestem. A városban minden túl drága volt, így végül egy apró faluban, Pusztaszentlászlón találtam egy öreg parasztházat. Az első éjszakán a nyikorgó ágyon feküdtem, és csak bámultam a repedezett mennyezetet. A csend fülsüketítő volt. A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon.
Reggelente a boltba menet az emberek végigmértek. „Ez az új asszony? Miért jött ide?” – suttogták mögöttem. A postás néni egyszer megkérdezte: „Honnan jött maga ide, Katalin?”
– Budapestről… – feleltem halkan.
– Akkor biztosan nehéz megszokni itt – mondta együttérzően.
Az első hónapokban minden nap küzdelem volt. Nem volt munkám, csak némi megtakarításom maradt. Próbáltam takarítani járni, de az emberek bizalmatlanok voltak. Egyedül voltam, és úgy éreztem, mintha mindenki ellenség lenne.
Egy este a konyhában ültem, amikor megszólalt a telefonom. Éva hívott.
– Kati, elvihetnéd Zoli néhány holmiját? Nincs rá szükségünk.
A hangja rideg volt. Megszorítottam a telefont.
– Hagyjátok csak ott… – suttogtam.
Letettem. Aznap este először ordítottam bele a párnába. Miért lettem én az ellenség? Miért nem számított semmit az a tizenöt év?
Aztán egy reggel kopogtak az ajtómon. Egy idős férfi állt ott.
– Jó napot kívánok! Kovács Lajos vagyok, a szomszéd. Hallottam, hogy tanárnő volt Pesten. Tudna segíteni az unokámnak matekból?
Először haboztam, de végül igent mondtam. Lassan híre ment a faluban, hogy „a pesti asszony” segít a gyerekeknek tanulni. Egyre többen kerestek meg. A gyerekek mosolya lassan oldotta bennem a feszültséget.
Egy nap Marika néni átjött egy tál meleg levessel.
– Tudja, Kati, én is elvesztettem mindent egyszer… De mindig van új kezdet.
A szavai mélyen megérintettek. Elkezdtem kertészkedni a ház mögött. Először csak néhány paradicsompalántát ültettem el, aztán salátát és paprikát is. A földdel való munka lassan visszaadta az önbizalmamat.
Ősszel meghívtak a falunapra. Először féltem elmenni – mi lesz, ha kinevetnek? De amikor beléptem a kultúrházba, Lajos bácsi intett: „Kati néni, jöjjön ide hozzánk!” Leültem közéjük. Valaki pálinkát töltött nekem, más süteménnyel kínált.
Az este végén már együtt énekeltem velük régi magyar nótákat. Hazafelé menet először éreztem azt: talán mégis lehet itt helyem.
Karácsonykor már több család is meghívott magukhoz vacsorára. A magány lassan oldódott bennem. Egyik este Lajos bácsi unokája rajzolt nekem egy képet: „Kati néni, maga olyan, mint egy második nagymama.”
Az évek múltak. Már nem fájt annyira Zoli elvesztése – bár minden reggel meggyújtottam egy gyertyát az emlékére. A házam lassan otthonná vált: tele lett virágokkal, gyerekrajzokkal és nevetéssel.
Egy nap Éva hívott újra.
– Kati… Sajnálom, ahogy bántunk veled akkoriban…
Hosszan hallgattam.
– Már nem haragszom – mondtam végül –, de most már itt van az otthonom.
Letettem a telefont és kinéztem az ablakon át a kertre. A rózsák virágoztak.
Néha még mindig elgondolkodom: vajon miért fordulhat el tőlünk az, akit családnak hittünk? És vajon tényleg csak akkor találjuk meg önmagunkat, amikor mindent elveszítünk?