Két Tűz Között: Amikor a Szív és az Igazság Harcol

„Miért mindig nekem kell hallgatnom?” – szinte kiált bennem a gondolat, miközben ott ülök Gábor régi, kissé kopott kanapéján, és nézem, ahogy Zsuzsa, a volt felesége, gondtalanul besétál a nappaliba a két gyerekükkel. Gábor nevet valami régi poénon, amit csak ők értenek, és én úgy érzem magam, mint egy vendég a saját életemben. Gábor rám pillant, de a tekintete rövid és bocsánatkérő – mintha tudná, mennyire kényelmetlen nekem ez az egész, de fogalma sem lenne, mit tehetne.

„Anna, megkérhetlek, hogy tölts egy kis szörpöt a gyerekeknek?” – fordul hozzám Zsuzsa olyan természetességgel, mintha a húga lennék, nem pedig az a nő, aki hamarosan hozzá fog menni az ő volt férjéhez. A gyerekek – Bence és Lili – körbeugrálják az asztalt, visítanak és nevetnek. Próbálom megtalálni a helyem ebben a zajban és melegségben, ami valahogy mégsem az enyém.

Anyukám mindig azt mondta: „A szeretet mindent legyőz.” De hogyan győzhetné le a szeretet azt az érzést, hogy felesleges vagyok? Hogy csak egy ideiglenes vendég vagyok valaki múltjában, ami sosem múlik el igazán? Gáborral két éve vagyunk együtt. Egy budapesti irodában ismerkedtünk meg – mindketten túl egy fájdalmas váláson, mindketten újrakezdésre vágyva. Ő figyelmes volt, kedves és mindig meghallgatott. Soha nem gondoltam volna, hogy a múltja egyszer akadály lesz. „Zsuzsával csak a gyerekek miatt tartjuk a kapcsolatot. Ennyi az egész” – mondogatta.

De ma, ahogy nézem Zsuzsát Gábor helyén ülni az asztalnál, érzem, ahogy összeszorul a szívem. A gyerekek olyan természetességgel hívják apának Gábort, engem pedig óvatosan méregetnek. Nem vagyok ellenségük, de nem is vagyok az övék. Amikor Lili megkérdezi: „Segítesz nekem matekban?” – mosolygok ugyan, de a hangom idegenül cseng.

Az este végén hazafelé autózunk Zuglóba. Hallgatok. Gábor vezet, néha rám pillant. „Tudom, hogy nem könnyű neked” – mondja halkan. „De a gyerekeim mindennél fontosabbak. És Zsuzsa… ő mindig része lesz az életüknek.”

„Tudom” – válaszolom. De igazából nem tudom már, mit mondhatnék. Dühöt érzek – nem rá, hanem magamra, amiért hagytam, hogy a szerelem olyan helyre sodorjon, ahol már nem ismerem fel saját határaimat.

Késő este hív a legjobb barátnőm, Réka. „Anna, jól vagy? Láttalak ma Gáborral meg Zsuzsával… Olyan elveszettnek tűntél.”

„Már nem tudom, mit akarok” – vallom be neki sírva. „Szeretem Gábort, de úgy érzem magam, mint egy betolakodó az életében. Mintha sosem lennék elég fontos.”

Réka hallgat pár másodpercig, aztán megkérdezi: „Te tudod egyáltalán, mit akarsz magadnak? Nem neki, nem a gyerekeinek – hanem magadnak?”

Ez a kérdés jobban mellbe vág, mint vártam. Egész éjjel ezen gondolkodom: ki lettem én mióta Gáborral vagyok? Olyan kompromisszumokat kötök meg nap mint nap – hétvégék igazodva a gyerekekhez; elmaradt programok Zsuzsa váratlan családi összejövetelei miatt; jövőtervek, amikben mindig van valaki rajtam kívül.

Másnap leutazom anyukámhoz Szegedre. A panel erkélyén ülünk kávéval a kezünkben; nézzük ahogy lemegy a nap. „Anya” – szólalok meg halkan –, „önző vagyok, ha végre magamnak akarok valamit?”

Anyu rám néz azokkal a meleg barna szemeivel: „Nem vagy önző azért, mert boldog akarsz lenni. Csak ne felejtsd el azt az Annát, aki voltál Gábor előtt. A szerelem nem áldozat – főleg nem akkor, ha belülről felemészt.”

Aznap este írok Gábornak: „Beszélnünk kell.” Egy óra múlva már ott van nálam.

„Anna… mi történt? Jól vagy?”

„Nem tudom” – mondom ki őszintén. „Szeretlek… de úgy érzem elveszítem magam ebben az egészben. A gyerekeid aranyosak, Zsuzsa is rendes… de én nem tartozom hozzátok. Félek attól is, hogy sosem fogok.”

Gábor lehajtja a fejét és sokáig hallgat. „Nem akarlak elveszíteni” – mondja végül. „De nem tudom megváltoztatni a múltamat. A gyerekeim mindig első helyen lesznek.”

„Tudom” – suttogom. „És ezt tiszteletben tartom. De talán ideje őszintének lennünk magunkhoz: lehet, hogy a szerelem nem elég akkor, ha két ember mást akar az élettől.”

Gábor szó nélkül távozik. Én pedig ott maradok egyedül az erkélyen; nézem Szeged fényeit az éjszakában.

A napok lassan telnek. Réka próbál vigasztalni; anyu üzenetekkel bombáz; de bennem csak üresség marad. Vajon hibáztam-e azzal, hogy ennyi év után végre magamat tettem első helyre?

Egy este egyedül ülök egy belvárosi kávézóban; hallgatom az embereket körülöttem – szó esik munkáról, gyerekekről, hétköznapi gondokról… Rájövök: nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Talán ez az ára annak, ha szeretünk: megtanulni mikor kell harcolni és mikor kell elengedni.

Néha elgondolkodom: vajon a boldogság kompromisszum vagy bátorság kérdése? Ti mit tennétek az én helyemben?