Amikor a Fészek Kiürült – Egy Anyai Szív Vallomása

– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, a házban pedig olyan csend, mintha minden élet eltűnt volna belőle.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a lányomat, ahogy próbálja elrejteni saját fájdalmát. Mióta Gábor meghalt, minden reggel úgy ébredtem, mintha egy végtelen zuhanásban lennék. A temetés óta eltelt három hónap alatt egyetlen nap sem telt el könnyek nélkül. A lányok – Zsófi és Anna – mindketten visszaköltöztek hozzám, hogy ne legyek egyedül. De valójában sosem éreztem magam ennyire magányosnak.

Anna hangosan csapta be a szobája ajtaját. – Nem bírom ezt tovább! – kiáltotta. – Minden nap csak sírás, veszekedés… Miért nem tudunk végre normálisak lenni?

Zsófi rám nézett, mintha tőlem várná a választ. De én sem tudtam, hogyan kellene „normálisnak” lenni, amikor minden, ami eddig biztos volt, egyszerre semmivé vált. Gábor hiánya minden sarokban ott lappangott: a fotelben, ahol esténként olvasott; a garázsban, ahol barkácsolt; a kertben, ahol együtt ültettük a rózsákat.

Egyik este Anna leült mellém a kanapéra. – Anya, beszélnünk kell. Zsófi is itt van? – kérdezte.

Zsófi csendben lehuppant mellénk. Anna mély levegőt vett. – Nem mehet ez így tovább. Mindannyian szenvedünk. Neked is pihenned kellene… talán egyedül.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igazuk van. De hogyan mondjam ki azt, amitől legjobban félek? Hogy szükségem van arra, hogy egyedül legyek ebben a házban? Hogy nem bírom elviselni a folyamatos feszültséget, az egymásra rakódó fájdalmat?

– Nem akarom, hogy elmenjetek… de lehet, hogy most tényleg ez lenne a legjobb mindannyiunknak – suttogtam.

Anna szemében könnyek csillogtak. – Nem haragszunk rád, anya. Mi is csak próbálunk túlélni.

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Zsófi halkan csomagol a szobájában. Anna telefonált valakivel – talán a barátjával beszélt arról, hogy visszaköltözik hozzá. A ház falai mintha még szűkebbek lettek volna; minden lélegzetvétel nehéz volt.

A következő napokban csendes készülődés folyt. Zsófi néha rám mosolygott, de láttam rajta az aggodalmat. Anna próbált erősnek mutatkozni, de esténként sírt a fürdőszobában. Én pedig csak ültem a nappaliban, és néztem a családi fotókat: Gábor ölelte a lányokat egy balatoni nyaraláson; én nevettem valamin, amit már rég elfelejtettem.

Az utolsó reggelen Zsófi odalépett hozzám.
– Anya… biztos vagy benne?
– Nem vagyok benne biztos semmiben – válaszoltam őszintén –, de most muszáj valamit változtatni.

Elmentek. A ház egyszerre lett üres és tágas. Napokig csak bolyongtam szobáról szobára: megálltam Gábor foteljénél, megsimogattam az üres ágyat, kinéztem az ablakon a kertbe, ahol már csak elszáradt rózsák hajladoztak.

Az első hetekben úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek. Hiányoztak a lányok nevetései, veszekedései is. Hiányzott Gábor hangja, ahogy esténként azt mondja: „Minden rendben lesz.”

Aztán lassan elkezdtem újra élni. Elmentem sétálni a Duna-partra; beiratkoztam egy festőtanfolyamra; néha találkoztam régi barátnőimmel a kávézóban. Megtanultam csendben lenni anélkül, hogy összeroppannék tőle.

A lányok gyakran hívtak telefonon. Zsófi egyszer azt mondta: – Anya, most már jobban vagy? – Igen – válaszoltam –, most már jobban vagyok.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon jó döntést hoztam? Lehet-e egy anya önző annyira, hogy saját békéjét keresi? Vagy éppen ez az igazi szeretet: elengedni azt is, akit legjobban féltünk elveszíteni?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg van helye a magánynak egy anyai szívben?