Két tűz között: Egy magyar anyós vallomása

– Miért nem szólsz hozzám, Zsófi? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A Balaton-parti nyaralóban voltunk, ahol minden évben összegyűlik a család. A gyerekek nevetése kiszűrődött az udvarról, de bent a levegő megfagyott.

Zsófi rám sem nézett, csak tovább törölgette a poharakat. A fiam, Gábor, épp a teraszon beszélgetett az apjával, én pedig ott maradtam kettesben a menyemmel, akit valaha úgy szerettem volna, mintha a saját lányom lenne. De most mintha egy láthatatlan fal választott volna el minket egymástól.

– Valami baj van? – próbálkoztam újra, de csak egy vállrándítást kaptam válaszul.

Aztán hirtelen minden kirobbant belőlem. – Zsófi, kérlek! Nem bírom ezt a feszültséget! Ha valamit rosszul csináltam, mondd el! – A hangom megremegett, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Zsófi letette a poharat, és végre rám nézett. – Nem tudom, mit mondjak, Éva. Mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy bármit csinálok, te jobban tudnád. Hogy Gábor is inkább rád hallgat, mint rám.

Megdermedtem. Soha nem gondoltam volna, hogy így érez. Hiszen én csak segíteni akartam! Amikor tanácsot adtam a főzéshez vagy a gyerekneveléshez, azt hittem, ezzel könnyítek rajta. De most rájöttem: lehet, hogy ezzel csak terhet tettem rá.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam, ahogy a házban mindenki elszenderedik, de bennem kavargott a bűntudat és a félelem. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Zsófi ilyen távolságtartó? Vajon mennyit ártottam akaratlanul?

Másnap reggel Gábor odajött hozzám. – Anya, mi történt köztetek Zsófival? Már megint sírt este.

– Nem tudom, fiam – suttogtam. – Azt hiszem, túl sokat akartam segíteni. Talán túl sokat szóltam bele az életetekbe.

Gábor sóhajtott. – Néha tényleg úgy érzi Zsófi, hogy nem fogadod el őt igazán. Hogy mindig mindent jobban tudsz.

A szívem összeszorult. Hiszen én csak azt akartam, hogy boldogok legyenek! De lehet, hogy ezzel pont az ellenkezőjét értem el.

Aznap délután leültem Zsófival a stégre. A víz csendesen hullámzott alattunk.

– Zsófi – kezdtem halkan –, szeretném, ha tudnád: soha nem akartalak megbántani. Lehet, hogy néha túl sokat beszélek bele dolgokba… De csak azért teszem, mert szeretlek titeket. És mert félek attól, hogy elveszítem a fiamat.

Zsófi sokáig hallgatott. Aztán megszorította a kezem.

– Éva néni… vagyis Éva… Én is szeretnék közelebb kerülni hozzád. Csak néha úgy érzem, mintha versenyeznünk kellene Gábor szeretetéért.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Nem kell versenyeznünk. Te vagy az ő társa. Én pedig csak az anyja vagyok. Meg kell tanulnom elengedni őt.

A stégen ülve mindketten sírtunk egy kicsit. Aztán lassan elkezdtünk beszélgetni – először óvatosan, majd egyre őszintébben.

Este vacsoránál már más volt a hangulat. Zsófi rám mosolygott, és amikor megdicsértem a rakott krumplit, csak annyit mondott: – Köszönöm, Éva.

A család többi tagja talán észre sem vette ezt az apró változást. De én tudtam: valami elkezdett gyógyulni bennünk.

Azóta is gyakran gondolkozom azon: hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány anyós és meny szenved csendben attól, hogy nem értik egymást? Vajon képesek vagyunk-e megtanulni elengedni azt, amit annyira féltünk elveszíteni?

Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán barátságos viszony egy anyós és egy meny között? Vagy örökre ott marad az a láthatatlan fal?