Amikor az apám az én anyaságimat élte fel: Egy magyar család széthullása

– Apa, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, ölemben a síró kisfiammal, Marcellal. Az arcomat forró könnyek csíkozták, de próbáltam tartani magam. Az apám, Szilárd, csak vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Lilla, hát most neked van pénzed. Nekem meg nincs. Mit csináljak? – mondta fáradtan, de a hangjában volt valami követelőző is.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Hogy az apám, aki gyerekkoromban minden este mesét olvasott nekem, most a saját lányától várja el, hogy eltartsa. Anyám már évekkel ezelőtt elhagyott minket, új családot alapított egy másik városban. Mi ketten maradtunk, apa és én – most pedig már Marcell is velünk volt.

A lakásban állandóan feszültség vibrált. Apa egész nap otthon volt, mióta elvesztette az állását a gyárban. Először azt hittem, csak átmeneti lesz, de hónapok teltek el, és semmi sem változott. Aztán megszületett Marcell, és minden pénzemre szükségem lett volna – de apa egyre többet kért. Először csak apróságokat: egy doboz cigaretta, egy üveg bor. Aztán már a rezsit is nekem kellett fizetnem.

Egyik este, amikor Marcell végre elaludt, leültem apával beszélgetni. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.

– Apa, ezt így nem lehet tovább csinálni. Nekem is alig elég a pénzem. Nem tudnál valami munkát keresni? Akár csak részmunkaidőben? – kérdeztem óvatosan.

– Mit gondolsz, hány éves vagyok én már? Ki alkalmazna egy ötvenhét éves embert? – vágott vissza ingerülten. – Te vagy most az erős. Neked kell segítened.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hiszen én is alig bírtam talpon maradni. A barátaim mind azt mondták: költözzek el tőle, kezdjek új életet Marcellal. De hogyan hagyhattam volna magára az apámat? Mégiscsak ő nevelt fel engem.

Egyik nap azonban minden megváltozott. Az óvodában szóltak, hogy Marcellnek új cipő kellene, mert kinőtte a régit. Hazafelé vettem egy olcsóbb párat a piacon, mert többre nem futotta. Otthon apa már várt rám.

– Hoztál sört? – kérdezte az ajtóból.

– Nem hoztam, apa. Cipőt vettem Marcellnek. Már így is alig van pénzem hó végéig – mondtam fáradtan.

– Mindig csak ez a gyerek! Mi lett veled? Régen legalább rám is gondoltál! – kiabált rám.

A szomszédok biztosan mindent hallottak. Szégyelltem magam – nem csak miattam, hanem miatta is. Aznap este először fordult meg komolyan a fejemben: talán tényleg el kellene költöznöm.

De aztán jött a bűntudat. Mi lesz vele nélkülem? Ki fog rá főzni? Ki fizeti majd be a villanyszámlát? Vajon tényleg hagyhatom magára?

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Marcell gyakran sírt fel álmában – talán ő is érezte a feszültséget. Én pedig egyre többször ültem ki hajnalban a konyhába egy pohár vízzel, és csak néztem magam elé.

Egyik reggel váratlanul becsöngetett hozzánk a nővérem, Zsófi. Ritkán járt át hozzánk; ő már évekkel ezelőtt elköltözött Pestre.

– Lilla, mi van veletek? – kérdezte halkan.

Elmondtam neki mindent: az anyagi gondokat, apa követelőzését, a saját kétségeimet.

– Ez így nem mehet tovább – mondta határozottan Zsófi. – Apa felnőtt ember. Nem élhet örökké rajtad. Gondolj Marcellre! Magadra is gondolj végre!

De hogyan tehettem volna ezt meg? Hiszen magyar családokban nem szokás csak úgy hátat fordítani egymásnak. A faluban is mindenki azt mondaná: „Micsoda lánya van Szilárdnak!” Mégis… Zsófi szavai ott visszhangoztak bennem napokig.

A következő hónapban már nem tudtam befizetni minden számlát időben. Apa dühöngött, én sírtam éjszakánként. Egy este aztán végleg betelt a pohár.

– Apa! – kiáltottam rá remegő hangon. – Nem bírom tovább! Vagy te is elkezdesz dolgozni valamit, vagy Marcellal elköltözünk!

Először csak nézett rám döbbenten. Aztán felállt az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel apa szó nélkül elment otthonról – és estig nem jött haza. Amikor végre visszaért, csendesen leült mellém.

– Találtam egy takarítói állást a közeli iskolában – mondta halkan. – Nem sok pénz… de legalább valami.

Nem szóltam semmit, csak sírtam csendben. Tudtam: most valami végleg megváltozott köztünk.

Azóta eltelt fél év. Apa dolgozik – néha még mindig rám nehezedik a múlt súlya, de már tudom: muszáj volt meghúznom a határt.

Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre magamra és a fiamra gondoltam? Ti mit tettetek volna a helyemben?